2020. aug. 13. csütörtökIpoly
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
futyi.transindex.ro

ESEMÉNYSZENZOR

Már csak a péntek 13-ák tehetnek keresztbe

Vizi Boromir utolsó frissítés: 2007-05-11 09:10:38

Aki pórul járt, kiskorú volt, szociálisan és etnikailag hátrányos helyzetű és drogozott. Melyik értelmezés nyer a levonható tanulságok egymás közti, túlélésért folytatott harcában?




Péntek 13-a, délután negyed hat, Kolozsvár, belváros. Az emberek fürtökben hajoltak ki a Szamos-hídról, a Széchenyi tér mellett, és bámultak bele a vízbe. A Kereskedelmi Kamara melletti, parti úton perceken belül hihetetlen dugó keletkezett, az épület mögötti parkoló feltelt, így olyan sofőr is akadt, aki egyszerűen az útfélen hagyta autóját és kiszállt, hogy lássa, mi történt.

Az emberek megérzik, ha valóban történik valami ̶ ítélkezett a barátnőm, mikor még az események nem ismeretében azon poénkodtam: biztosan odaállt négy-öt turista a korláthoz fényképezkedni, és egyre többen jöttek, mert azt hitték, valami látnivaló van. Így duzzad tömeggé egy csoport ̶ filóztam, nem teljesen alaptalanul.



A forgatókönyv ugyanis szakasztott úgy történt, mint ahogy a tömeglélektan klasszikusai leírták többször is: az elején még senki nem tudja, mi történik, de a tömeghez csapódik, mert működik a szociális tömegvonzás.

Egy idő után az embermassza eléri a kritikus mennyiséget: már hármas sorokban, egymás hátára görbülve hajolnak ki a korláton, és leginkább a folyó jobb oldalán felgyűlt tömeget nézik, mivel még tényleg nem történik semmi. Méregeti egymást a két csoport, és a hídon vagy a parton állók kölcsönösen felmérik: megéri-e átigazolni a másik tömegbe, vajon jobban lehet-e onnan látni?

Izgatottan hullámzik mindkét csoport, adj-király-katonát, kiválnak és beolvadnak, vándorolnak az emberek. Ekkor már mindenki a csendőrökre és az intézkedőkre figyel: megvannak a főszereplők, bár még mindig nem tudni pontosan, mi van.

Aztán elhangzik: “valaki beleesett a vízbe”. A találgatások innentől egy bizonyos irányt vesznek, az alapmotívum ugyanaz, de az esemény rekonstrukcióját másképp végzik el különböző státusú, ideológiai beállítottságú és életkorú személyek.

Akinek nincs türelme kivárni a végét, az másnap megtudhatja a sajtóból: végül megtalálták a holttestet. “Meg nem erősített források” közlik, hogy az áldozat – egy 17 éves, magyar keresztnevű, roma utcagyerek – nem beleesett, hanem fürödni akart, közben pedig aurolakkot szívni.

Kerek hát a péntek 13-i történet: aki pórul járt, személyében egyesítette a sztereotip áldozat-mivolt jellemvonásait. Kiskorú volt, szociálisan és etnikailag hátrányos helyzetű, drogozott, ráadásul fürödni akart a sebes sodrású, legtöbbször kávébarnán kavargó, bár sekély folyóban. Egyes sajtóorgánumok (igaz, messziről) a kiemelt holttestről is közölnek fotót.



De nincs itt megállás: a sztoriban mindenki önigazolást nyer saját interpretációja révén. Az anya tanítómesévé alakítja a sztorit: kisfiam, látod, nagyon kell vigyázni, nehogy megcsússz és beleess a vízbe. A rasszista cigányozik vagy magyarozik, a mérsékelt jobboldali a drogfogyasztás elleni érveit kezdi sorolni, a szocdem a lyukas szociális hálóról, integrációs programok fontosságáról ejt szót.

Tóth Péter Miért vonzó a rossz hír? című, a Médiakutató szakfolyóiratban közölt elemzésében az evolúciós pszichológia szempontjából közelít rá az eseményérzékenység szelektív voltára. Összefoglalva a vonatkozó szakirodalmat, Pamela Shoemakert idézi:

“hosszú evolúciós múltunk során létkérdés, vagyis a sikeres adaptáció előfeltétele volt, hogy őseink megfelelően reagáljanak a környezet eseményeire. (...) Annak az eseménynek, amely jelentősen befolyásolhatta az alkalmazkodást és a túlélést, nyilván nagyobb figyelmet kellett kiváltania, gyorsabb, hatékonyabb reagálást igényelt, mint a kevésbé jelentős vagy kifejezetten semleges környezeti történések.”

A halál ténye úgy válik mellékessé, hogy figyelmünk a hozzá vezető körülményekre irányul. A körülmények lényegesebbek, őket kell befolyásolnunk ahhoz, hogy a végeredményt kikerüljük. A szemtanúk elsősorban nem tragédiaként szembesülnek a történtekkel (ellentétben a készen kapott, tragikus elemekkel tűzdelt, megszerkesztett sztorit a tévé képernyőjén követőkkel), hanem tanulságok és információk forrásaként értelmezik azt.

Ezeket a tanulságokat pedig úgy választják ki, hogy az a társadalmi-szociális szerepüket alátámassza és megerősítse. Az interpretációk annyira változatosak, amennyire a “sikeres adaptáció” társadalmilag kódolt forgatókönyvei is azok.

A katasztrófa-tudósítás ugyanakkor megpróbálja minél univerzálisabbá tenni a levonható tanulságok halmazát (hogy minél több befogadónak legyen esélye a maga számára “hasznos módon” interpretálni a történetet). Ebben az esetben azonban a sajtóban leképezett szociális melodráma egyik kulcsfogalma, még ha rejtetten is, a szerencsétlen nap mítosza volt.

A tömeg megkapta a maga péntek 13-áját, amelyet a média is visszaigazol. Visszaigazolja, hogy ez lényeges elem, bár (természetesen) semmiféle racionális összefüggést nem mutat föl az esemény és időpontja között.

A halálesethez vezető, figyelemre méltó körülmények közül így paradox módon az időpont kerül központi szerepbe. Vagyis a levonható tanulságok egymás közti, túlélésért folytatott harcában az Óvakodj a péntek 13.-tól! nyer.

Elértük az evolúciós csúcsot.