APROPÓ CSATLAKOZÁS
Kedves pannonok, szevasztok!
Sipos Zoltán utolsó frissítés: 2007-01-04 11:31:23“Kinyitják az ajtót – egy hajcsavarós, rőtszakállú vén nyanya mered a pofádba, s rikácsol, hogy mit akarsz? Zavartan hebeged, hogy elnézést (...)”
Mióta eszemet tudom, mindig jó volt Biharkeresztesnél átkelni a határon. A volt rendszerben egyszer elvitt az apukám Budapestre: bugyikkal, zoknikkal tömött szatyrokkal érkeztünk, csencselni akartunk. A pénz arra kellett volna, hogy Bécsbe, aztán még nyugatabbra utazzunk, és sose térjünk vissza – tudtam anélkül, hogy apukám elmondta volna nekem.
Fene tudja, mi lett aztán a dologból, én falevélként libegtem kezemet szorongató apám után, amikor a rendőrök lecsaptak a feketéző “románokra”. De a kakaó, “Kakaós tej” ahogy Magyarországon nevezték, no az finom volt. A Túró Rudit nem szerettem, pech.
Rögtön a forradalom után (akkor kilenc éves lehettem) kekszet meg csokit kaptam tőletek, segélyszállítmányban. Nem volt rossz, de
az még jobb volt, amikor
az apukám kiment dolgozni magyarba, és hat hónap után egy igazi színes tévével tért haza.
Igaz, úgy volt, hogy csomagolunk – eladtunk mindent, konyhabútort, szőnyeget, Tesla magnót, s megyünk mi is, mint mindenki: Laci bácsiék, Magdus néniék, az összes barátom, plusz a gyerekkori nagy szerelmem, a kékszemű kismacskalány, Yvette.
Az apám olyanokat mondogatott, hogy “szar építőipari konjunktúra”, “bürokrácia” meg hogy “ott sincs kolbászból a kerítés”. Ez utóbbit értettem. Maradtunk. Aztán
voltunk egyszer barackot szedni,
Pécsett. Az iskolaigazgatónk szervezte, “mert mi elitlíceum vagyunk”, nagyon bulis volt. Reggel hatkor keltünk, busszal kivittek egy farmra, ahol míg a szem ellátott, csak barackfák voltak. Mindenki kapott egy kis kosarat, abba szedtük a barackot – írták, hogy ki hányszor fordult.
Kiszámolták, hogy a szállás és kaja naponta hány szütyőt jelent – aki annál kevesebbet szedett, annak a szülei fizették ki a különbözetet. Persze mindenki sokat dolgozott, sötétedésig kinn voltunk, nekem például az ellátáson kívül még azt a pénzt is sikerült visszakeresnem, amit a szüleim kifizettek a táborozásért.
Egyetemista lehettem, amikor valamennyire elkezdtem érdeklődni a politika iránt. Na nem vittem túlzásba – Trianon kocsmaasztalnál való emlegetésétől például mindig herótom volt. Aztán elvégeztem az egyetemet, “értelmiségi” lettem:
képbe kerültem
a csángók helyzetével, a székelyföldi autonómiatörekvésekkel, szórványosodással. Olyan új fogalmakat tanultam, mint például “támogatási rendszer”, “nemzetpolitika”, “demográfiai csökkenés”.
Tudom, hogy Magyarországon sokan aggódnak a fentiek miatt. A támogatások persze csökkenőben, de a kevés is hasznos lehet, így azt is meg kell köszönni.
Soha nem tudtam megszokni a könnybelábadt szemeket, a féltő gondoskodást, ami a határon túlra árad. Megtanultam viszont tolerálni ezt, hadd sirassanak, ha már fizetnek – gondoltam. A gyergyói medence megtelik könnyel, sebaj,
legalább lesz tengerünk.
Aztán jött az EU-csatlakozás: “leomlanak a határok”, “újra együtt”- így a pannon mélynyomók. Bár nem hiszek a hasonló szlogenekben, örültem kicsit a dolognak. Legalább nem lehet többé Trianont okolni, ha valamiért nem jön ki a lépés. Drukkoltam is kicsit, hogy milyen lesz.
Nézem a kincstári magyar tévé híradóját szilveszterkor: a politikai hírek közt szó sem esik Románia – és egyben másfél millió magyar – csatlakozásáról. Az általános újévi pangás közepette “egyesült” a magyar nemzet, és akkor a politikai rovat szerkesztői rövid flash-eket kapirgálnak össze arról, hogy szerte a világban hogyan ünneplik az emberek a 2007-et. Na jó,
végül elhangzik egy mondat
a román és bolgár csatlakozásról – konkrétan arról, hogy Bulgáriában miféle biztonsági intézkedések történtek. A tíz másodperces beszámoló alatt a vágóképek végig Szófiát mutatták.
Aztán harmadikán sorraveszem a rangosabb magyarországi írott médiumokat: szépen előkereshetőek a decemberi hírek a csatlakozás technikai részleteiről, határátkelőkről, gazdaságról, vendégmunkáról, államtitkár headbangel és szóvivő csápol.
Na de ezután – tisztelet a kevés kivételnek – semmi, sem minőségileg, sem mennyiségileg.
Olyan ez, mint amikor meghívnak egy házibuliba – nincsen különösebben sok kedved menni, de aztán addig sugdosnak a füledbe, hogy a rózsaszín plüssmaci is ott lesz, meg kólát is lehet majd inni, hogy
csak beállítasz.
Kinyitják az ajtót – egy hajcsavarós, rőtszakállú vén nyanya mered a pofádba, s rikácsol, hogy mit akarsz? Zavartan hebeged, hogy elnézést, biztosan eltévesztetted a címet. De tudod hogy nem, jó helyre csengettél – csak nem buli volt ez, hanem kibaszás.