futyi.transindex.ro

ALIG BABA, S MÁR NEGYVEN RABLÓ

Élményturizmus a román vadnyugaton

házsé utolsó frissítés: 2006-06-23 15:02:44

Beleláttunk. Nem szántszándékkal. A fizetett tandíj felsőkategóriás. Szubjektív zsebtolvajlási helyzetkép és gettó-kalandtúra Rómából.

– Tied lehet a bor is, kiváló chardonnay. Merthogy ha már barátunk vagyunk, megihatod – mondom reménykedve a jászvásári fickónak, éppen csöndesedő nemzettársamnak. A vállát vonja, hogy neki tékápé mindegy. Én meg megpróbálom megérteni, némi félsikerrel.

A Via Bravetta végetájékán járhatunk, Róma valamely külvárosa mellett szélirányban. A fickó sokkal határozottabban lépeget, mint amennyire nekem megfelel, amitől kettőnk között némi halványan észlelhető feszültség keletkezik, karonfogom, vele tartunk, mielőtt tovább rendülne benne a bizalmam. Az előzményhez tartozik, hogy fél órával előtte egy hatfős élménycsapat

meglop bennünket a 246-os buszon,

úton a kemping fele. Sejtésre háromszáz euró és az amerikai hitelkártyám. Összes pénzünk, amit a hétvégén Rómára szántunk L-val. Az alsó cipzáros zsebemből húzzák ki az egészet, és mire észreveszem, már ki a buszból, gyorshajtással vadkeletnek. Egyetlen egyet sikerül bevarrni, a jászvásári fickót, aki még mindig nem tudja túltenni magát azon, hogy miféle olasz turista vagyok én, amerikai gatyában és tejfölös nyugati képpel románul beszélek, teljesen beazonosíthatatlan akcentussal.

– Szégyen – jelzem elég hamisan – hogy a sok amerikai turista helyett pont egy kolozsvárit szúrtatok ki.
– Ha hallottad, hogy románok vagyunk, miért nem vigyáztál? – veti fel megrendült világképpel.
– Nem gondoltam rá – szólok, pedig ez nem igaz.
– Tudhattad volna, hogy mi ezt csináljuk – jelzi metával.

Esteledik, és jegy nélkül utazunk a buszon, szorosan mellette. Talán két eurónk maradt, hátsózsebes aprópénz, így jegyet nem veszünk. De kitartunk a fickó mellett. Megtarthatjátok a pénzt, jelzem neki, de a kártyámat kérem vissza, mert két euróból nem tudunk hazamenni.

Így mondom, haza, hátha megrendül benne némi földrajzi azonosságtudat.
A módszerük érdekes. A 246-os busz ideális célpont, amerikai hátizsákosok tömkelege hajt vele kempingirányba. Zaftos hitelkártyák, snájdig kamerák, váltott pénz jelentős mennyiségben. Ők egyszerre haton szállnak fel, de csak szorosan a kijárat mellé, sötétképűek. Talán töröknek lőttem volna be őket, tréningfelső meets baseball-sapka, de nem: románok voltak mind. Mielőtt a busz meglódult, az utolsó pillanatban kisodródtak az ajtón.

„Cine a cântat?”

("Ki énekelt?") – kérdezte az egyik a másiktól, és a kódot sajnálatosan későn tudjuk csak megfejteni L-val.

Így most haladunk a fickóval, némi megrendült nemzetiszínű barátsággal, de szívós közelségben. A másik hat fickó a bukaresti csoporthoz tartozik, jelzi. Én jászvásári vagyok, néha együtt lopunk, de nem mindig, teszi hozzá. Füstölgök, hogy mennyire normálisnak tartja a helyzetet. Viccelsz? – kérdi vissza – ez jó és könnyű pénz. De miközben szóval tartjuk egymást, látom a szemén, hogy szívesen eltépne a baltérbe. Ahányszor erősebben mozdul, figyelmeztetem.

Jó üzletet ajánlok – nyomatékosítom sokadjára. Megtarthatják a háromszáz eurót, és a kártyámért cserében nem jelentem őket a Carabinieri fedőnevű olasz milíciának. Addig is nem mozdulunk mellőle, lépünk vele szinkronban, és időnként jelentős pillantást vetünk a csuklónkra, jelzendő: a türelmi idő telik.

A jászvásári közben újra telefonálgat. Amikor már negyedjére hívja a haverokat, és esendően szimpatikus képet fest rólunk, elfogy a türelem, és kirántom a kezéből a mobilt. Természetesen be sincs kapcsolva. Nohát, lemerült, csodálkozik.

A dolog felett elszomorkodunk, de változnak a tárgyalási feltételek. Amennyben nem visz el oda, ahol a barátaival találkozni szokott, suttogom neki, nemcsak őt, hanem az összes társát lejelentjük a rendőrségnek, mert négy szemtanúnk van, ráadásul én kapásból le tudom rajzolni mindegyikőjüket, merthogy én abban roppant tehetséges vagyok, különben meg amúgy.

Természetesen hazudok.
Természetesen sejti.

Ettől függetlenül beleegyezik.
Esteledik tehát, és egyre összeforrottabb barátságban utazunk a külvárosi buszon a gettó felé. Én felajánlom a bort is, amit délután vettünk L-val esti mulatságra. A mulatságra nem lesz hajlam, sejtem előre. A jászvásári közelségét annyira megszokom, hogy a buszon is a lépcsőre állok: ne mehessen sehova, hogy aztán hiányolni kelljen mindenféle kellemes társaságait.

Furcsa módon sértésnek veszi. Legszívesebben nemzetiszínű sérelmeket vernék a fejéhez, de idejében észreveszem, hogy rajtunk kívül tulajdonképpen mindenki otthonról származik. Fene sejtette volna, hogy Rómának van román negyede.

– Mi a gond? – kérdezi tőlünk egy gyűrött aljszemű kockásinges hazafi. – Lakást kerestek? Van egy szoba, ahova még fér két ember.
– Nem lakást keresünk, hanem megloptak, és megyünk a pénzünkért – jelezzük.
– Dolgozni akartok? – kérdi a szembenülő, tehát ő is román.
– Sört? – kérdi a mellette ülő, tehát ő is román. Egy vélig kihántott sört melegít az ülében.
– Nem dolgozni akarunk, és sör se kell, megloptak, és megyünk a pénzünkért – szólunk.

Az érdeklődésüket azonnal elvesztik.
Ilyesmivel őket kár zavarni.

Kényelmetlenül hosszú utazás után a busz letesz bennünket valahol az univerzum sarkában. A gettó egy lepattant külvárosi lakótelep a Via Bravetta végefele. Az utca túloldalán egy kávézó, a lakótelepen szárnyaszegett plakát hirdeti, hogy a látszattal ellentétben ez egy Hostel. Odabenn egy egész falu zajik a maga flórájában és faunájában, pillanatok alatt körbevesznek bennünket, mint idegen vérsejtet.

Az udvaron a szemétkukák között

kifeszített spárgákon ruhák, a lakóház tövében guggol a jónép. Nagyrészt románok, de néhány afrikai is. Talán még pár ukrán, de ennyire alá ők nem adják. Az udvart valamikor kapu választhatta el az utcától, egy afrikai valamit mond a kapubejáróban, vélhetőleg románul szól hozzám ő is, de szerintem már csak a két órája tartó pillanatnyi zavaromban hiszem ezt.

A helyzet nem bizalomgerjesztő, L. ottmarad a buszmegállóban, én meg követem tovább frissen ideges jászvásári barátomat. A lakóház második emeletére visz, bár a szagtól néha visszarettenek. A folyosón vizelet, a szobák ajtajai helyén a szobáknak nincsenek ajtajai. Befordulunk az útba eső szobákba, néhol dugnak, néhol főznek, néhol a kettőt keverik valami sötét masszában.

Mi köll?, vesznek bennünket körbe a harmadik szobában, de látszólag pont annyira meglepődötten, mint a dolgokon elgondolkodva utólag én. A hitelkártyám kell, jelzem. Használni nem tudjátok, de én abból kellene hazamenjek. És újra megpendítem a búsnemzeti kártyát: haza, Kolozsvárra, közel ahhoz a városhoz, ahonnan ti is jösztök. Mert hogy minden út Rómába vezet, de onnan nézve Bukarest azonnali szomszéd.

Közben kicsit sértődöttre fogom, hogy végülis a kutyaúristenit, romániai a romániait ne egye! De röhögnek, mert az akcentusom soha nem volt, és már

nem is lesz egy matyóhímzés.

Aztán egyre többen vannak, és amikor ketten bizalmas közelségben megfognak, hogy kimerítő részletességgel számoljak be, mit is akarok tőlük, a jászvásári a pillanat hevében meglóg. Mennék utána, de barátságos sorfalakba ütközöm. Ismételten említem az olasz rendőrséget, és furcsa módon sértésnek veszik.

Aztán kifaggatnak, hova tettem a pénztárcát, hogy nekik azt olyan jól sikerült ellopni. Szakmai kérdés az ilyen, a tapasztalatlanabbak tanulnak is belőle. Ismerkednek a cipzárom formájával, mutatják a kicsiknek: ez az a fajta cipzár, látod-e, amit könnyen ki lehet nyitni.

A nap legfájdalmasabb pontja: a kisebbek megvetően röhögnek.
Te nem is vagy román, mondja az egyik.
Ha az lettél volna, nem tudtak volna meglopni, mondja mellette a másik.

Esküdni mernék, némelyik jegyzetel.

Aztán feladom. Dönt a ráció: okosabb lesz letiltani a kártyát, ameddig még lehet,
merthogy visszakapni ezektől mégsem fogom. Az olasz rendőrség maximum akkor fog bejönni ebben a gettóba, amikor én a hitelkártyámat bocsánatkérő könnyekkel átitatott képeslapra implikálva megtalálom a postaládámban.

Egy órát beszélek a bankkal a sarki lepattant kávézóból, de a telefonszámlát nincs miből kifizessem. Visszatérek az udvarra, és immár barátian csevegünk az újhoniakkal. Elvettétek háromszáz eurónkat, adjatok annyit, hogy kifizessen a hívást, mondom én. Lelkiismeretesen összeadogatják az összeget, picivel még többet is, nézem: ebből még buszjegyre is jut vissza a belvárosba.

L-val az udvaron még ácsingózunk egy kicsit, és elnézünk a kölyökbanda felett, akik időközben ránkszálltak. Öt év múlva, ha erre járok, már te fogod ellopni a pénztárcám, lapogatok meg barátságosan egy nyolcévesforma aranyos kölköt, de nem érti. Alig baba, s már negyven rabló, gondolom. Z. két nap múlva elküldi nekem a linket az Audijával felvágó román hazafi interneten terjedő videójához, amelyikben az tág tüdővel üzeni: jól élnek a románok spanyolföldön, olaszföldön. Hát erre a telepre kellene inkább rákacsintani.

Állunk az udvaron, L-val közben barátkoznak a kisebbek, lódításversenyt rendeznek, a vetélkedőt az 17 éves srác nyeri, akinek 13 éves gyereke van. Mutatja is nekünk, hogy né, ő az, de a 13 éves zordonan leköpi. Állítólag iskolába is járnak, olaszul is tanulnak, a tandíj kifizetésével nem lehet sok gondjuk, gondolom keserű szájjal. Kapnak segélyt is, jelzik.

Zamatos egy éjszaka.
Reggel a metró lejáratánál kifordult lábú fickó kacsint felénk.
Mi ezt csináljuk itt Rómában, jelzi metában.
Ha valaki arra jár, jelentse fel őket a pénzünkért.