futyi.transindex.ro

ITT A VÉGE

Ne álmodj, királylány: a Disney-hősnők búcsúztatója

Fülöp Noémi utolsó frissítés: 2010-11-25 14:09:04

A Disney úgy vélte, a kasszasikerhez többé nem elég a kislányokat elbűvölni, így bejelentette: nem készítenek több hercegnős, zenés, mesés animációt.

Kicsit kinőttem már a műfajból, amikor először láttam őket: a Disney egész estés rajzfilmjei a kilencvenes években jutottak el hozzánk, a helyi televízió sugározta őket, két részben, hogy tovább tartsanak. Az oroszlánkirály, a 101 kiskutya, a Macskarisztokraták, A dzsungel könyve – és persze a hercegnős sztorik, a Hamupipőke, a Hófehérke és a hét törpe, A szépség és a szörnyeteg, A kis hableány, Aladdin, Pocahontas, A Notre Dame-i toronyőr, Mulan... valamennyit imádtam.

Sőt, ezek azok a filmek, amikkel ma is bármikor oda lehet ragasztani engem a képernyő elé, legyen szó a Bambiról (1942) vagy A hercegnő és a békáról (2009). Persze, nagyon jó a Pixar, a Wall-E vagy az Up után az én szemem sem marad szárazon, de a rajzfilm akkor is rajzfilm marad, fekete körvonalak vannak benne és két dimenzió, punktum.

Szerencsés gyerek voltam, azt hiszem:

egy-egy újabb Disney-film a szüleim számára is öröm volt. Talán csak azért, mert ezek az animációk az egyre határozottabban beszivárgó nagybetűs Nyugat részét jelentették – vagy talán csak azért, mert jók voltak. Esze ágában sem volt senkinek azon gondolkodni, hogy milyen pocsék női szerepmintát sajátítok el a Csipkerózsikából, vagy hogy az összes királyfi antifeminista főhős.

Manapság ugyanis divat azért szidni a Disney-hercegnőket, mert rossz példaképet állítanak a kislányok elé: szűziesek, visszahúzódóak, a nagy szerelemre várnak (lásd klasszikusok), vagy pedig csak addig hajlandóak önálló döntéseket hozni, amíg meg nem jelenik a férfi, aki kimenti őket bajból és egyúttal gyorsan megkéri a kezüket is (az utóbbi évek rajzfilmjeiben). Hogy a Disney időközben jól érezhető erőfeszítéseket tett azért, hogy a női főhősöket a huszadik és huszonegyedik század önálló, kalandvágyó, okos, sikeres nőideáljához közelítse, keveseket hatott meg.

Az anyukák kedvenc vádja a Disney-rajzfilmek ellen pedig az, hogy giccsesek, illetve hogy a segítségükkel kismillió fölösleges és méregdrága terméket próbálnak rásózni a családokra. (De gustibus non est disputandum, azt viszont nem hallottam még, hogy valaki a világszerte eladásra kínált lézerkardok miatt tartotta volna rossz filmnek a Star Warst.)

Úgy tűnik, az egyre erősödő hangú vita a Disney stúdióit is elérte. A hercegnő és a békát a nagy többség nem a sztori, a látvány vagy a zene minőségéért, hanem a Tiana személye körül felmerülő faji kérdések miatt vitatta (milyen dolog az, hogy az első fekete Disney-hercegnő a róla szóló film nagy részében békaként van jelen?!). Az animáció bukott – bár nem túl nagyot, ahhoz éppen eleget, hogy a Disney bejelentse:

nem készítenek több hercegnős, éneklős, mesés sztorit.

Az ötvenedik és egyben utolsó a sorban a Tangled lesz, az angolszász mesevilág Rapunzeljének története – amelynek trailerje azonban tisztán elárulja: a film főhőse nem a mérföldes hajú lány, hanem hímnemű megmentője lesz. A Disney ugyanis úgy vélte, a kasszasikerhez többé nem elég a kislányokat elbűvölni, a produkciónak a fiúkat és a kamaszokat is be kell csalogatnia a moziba.

Könnyű kitalálni, mi jöhet ezután: rengeteg számítógépes animáció, nagyon sok csihipuhi, és még ennél is több képregényhős (illetve egy Micimackó-remake, annak ellenére, hogy erről a történetről már egy hadseregre való bőrt lehúztak). A kisfiúk továbbra sem szenvednek majd hiányt példaképekben –

az viszont kérdéses, mi jut a kislányoknak:

a Pixar-filmek (amiket továbbra is ugyanannyira szeretek) nem hemzsegnek női főszereplőktől. Legyen szó bogarakról, robotokról, játékokról, szörnyekről vagy kiscserkészekről, azok a figurák, akikkel egy gyerek várhatóan azonosulhat, egytől egyig hímneműek. Maradnak a kisebb stúdiók animációi (ilyenkor mindenkinek a Coraline jut eszébe – ám hiába gyerek a főhős, ha az őt körülvevő horrorisztikus környezettől rémálmaik lesznek a nyolc évesnél kisebbeknek).

Vagy az import: a japán Ghibli Stúdió és legendás rendezőjük, Hayao Miyazaki több elbűvölő egész estés rajzfilmje is befutott Amerikában (legutóbb éppen a Ponyo a tengerparti sziklán). A Ghibli színvonala azonban távolról sem annyira stabil, mint a Disney-é: ahogy nem Miyazaki neve áll a stáblistán, a produkció minősége azonnal kérdésessé válik. Nem is beszélve arról, hogy ezek a történetek eleve nem az amerikai vagy európai kultúrában gyökereznek, így nem valószínű, hogy valaha is olyan széleskörű sikert aratnak nyugaton, mint a Disney-animációk.

És mindezeken túl, nem olyan könnyű megfeledkezni a döntés tágabb értelemben vett üzenetéről sem. Miután az irodalomban és a filmben a női főhősről szóló, a romantikát sem nélkülöző történeteket a ponyva, illetve a chick-flick (kb.: nőcis film) polcára száműzték, a Disney is lemond a kis (és nagyobb) lányok álmairól. Ébresztő, királylányok – vagy inkább aludjatok békében, mert senki nem kíváncsi rátok?