JÓ HOGY VAN
(Ada)LÉK az anyanyelvű szakoktatáson
Könczei Csongor utolsó frissítés: 2010-08-31 18:53:17Minden hivatásnak, minden mesterségnek, minden szakmának, eleve minden szaktudásnak alapja az anyanyelvű szakoktatás. Ez tény.
Viszont kisebbségi helyzetünk folytán ennek a jognak biztosítása folyamatos küzdelmet jelent. Talán ezért is – finoman fogalmazva – fura (inkább lehangoló), ha egy adott, általában nehezen létrehozott képzési formát pontosan
a potenciális célközönség nem vesz igénybe.
És nem etnikus vagy nyelvi szempontok miatt, mint például a kolozsvári Zeneiskola folyamatos küzdelemmel fenntartott magyar tagozatának (szerintem igen felháborító) esetében, ahol az utóbbi években úzussá vált, hogy a tizenegyedikes vagy tizenkettedikes tanulók átiratkoznak román tagozatra, hogy ne kelljen magyar nyelv és irodalomból érettségizzenek (szülő?, pedagógus?), vagy gondolom nemcsak én hallottam, hogy például „nem érdemes közgázt magyarul végezni, ha úgyis román munkahelyen fogsz dolgozni”.
És nem is a demográfiai okok, vagy éppen a mindennapok realitását mellőző, amolyan „diplomás munkanélkülieket” képző szakokat övező érdektelenség miatt (itt megjegyzem, hogy például azt, ahogyan a kolozsvári egyetem társadalomtudományi szakjaira lassan lasszóval fogják a diákokat, immár a román sajtó is észlelte). Tehát nem ezen okok, hanem egy
sajátságosan erdélyi magyar szituáció
miatt: ameddig nincs, kell, kérjük, követeljük, amikor lett, van, hát nem használjuk…
2009 őszén a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Színházművészeti Karán magyar tannyelvű mozgásművészeti szakirány indult. Ez (a közvélemény számára esetleg kevésbé észlelt) hatalmas lépés fordulópontja a fokozatosan intézményesülő hazai magyar táncművészetnek. Több éves, mondhatni évtizednyi kérvényezés, tervezgetés, utánajárás, majd különböző programok és tantervek engedélyeztetése előzte meg.
Ugyanakkor megkívánta a helyzet is: van nekünk öt és fél (a zilahi a „fél”) hivatásos, azaz közpénzekből fenntartott magyar (nép)táncegyüttesünk, viszont senkinek sincs táncművész képesítése, mivel ilyen főiskolai, egyetemi szak
ezidáig nem létezett.
(A budapesti Táncművészeti Főiskolára jelentkező erdélyiekre nem jellemző a hazatérés, tudtommal az elmúlt évtizedben hárman jöttek haza – igaz, vezetői pozíciókba –, azaz jött volna egy negyedik is, csak szintén, amolyan „jó” erdélyi magyar szokás szerint „nem tartottak igényt” képzettségére…)
Így szakképzetlen munkaerőként minimálbérért tengeti életét körülbelül száz munkakönyves táncosunk, meg egyáltalán: az autodidaktizmus mennyire helyettesítheti a szakképzést? A kicsi fizetések miatt sokan hagyják abba ezt az amúgy is rövid pályát, váltanak, vagy külföldre távoznak. Ezért is, az elmúlt évtizedekben vissza-visszatérő igény és kérés volt, mint a fennálló problémás helyzet, azaz a hiány egyetlen megoldása, hogy létesüljön intézményes szakképzés, jelen esetben főiskolai képzés.
És lőn! Megalakult egy olyan szakirány, amelynek létjogosultságát a fennálló helyzet igen jól argumentálta: a szaknak tíz-tizenkét évre eleve biztosítottnak tűnt a potenciális hallgatósága, a végzetteknek pedig a társulati munkahelye. És, mivel – ahogyan említettem – a színpadi táncművészet rövid életpálya, a hallgatók kifutása nagyjából lefedné a folyamatos „diplomás” utánpótlást, sőt, a pedagógiai modul révén táncpedagógusként is el lehet majd helyezkedni, így a színpadon túlmutató távlatokban is ígéretes szakról beszélhetünk.
Beszélhetünk?
Az első évfolyam tizenkét hallgatójából hét az említett hivatásos együttesek táncosa. Jó arány. Az idei jelentkezőkből viszont csak egy, vagyis a körülbelüli százból nyolc fő, két év után. Hol vannak a többiek? Miért nem jelentkeznek a „várva várt” szakra?
Erre magamnak több lehetséges választ is megfogalmaztam: egyrészt érthető, hogy a mai világban nehéz megválni egy biztos munkahelytől (ha kicsi is a fizetés), az otthoni lakhelytől, s nem utolsó sorban a családtól. Mert a vásárhelyi egyetem „rendes”, nappali tagozatos képzés, kötelező óralátogatással, meg amúgy is, milyen volna egy
levelezőszakon végzett táncművész?
Hogy ismerek a kolozsvári egyetemen levelezőszakon végzett testnevelő tanárt? (Elméletben én is tíz másodperc, mit tíz, kilenc másodperc alatt szaladom a száz métert…)
Szóval például a plié gyakorlása nem a távoktatás része. Szóval ez nehéz dolog, döntés, elhiszem. Másrészt valószínű a „minek is ez a” vagy „fölösleges ez a képzés” attitűd. Hiszen hivatásos „táncművészekről” van szó, nem? A színpadi siker biztosítva, van itt „tudás” kérem, minek egyetemet végezni? Vagy esetleg nem is tartják annyira komoly, hosszú életpályának a táncos karriert, hogy megérjen háromévnyi energiát, idő és pénz belefektetést. Harmadrészt pedig ott a közöny…
De félreértés ne essék, a helyek az idén is beteltek, fiatal, frissen érettségizett, tehetséges ifjakkal. Esetükben ugyanezt a kérdéskört a következőképpen fogalmazhatom át: mi lesz, ha néhány éven belül egy egyetemet végzett, diplomás táncművész felvételre jelentkezik a szóban forgó hivatásos táncegyütteseink valamelyikénél?
Felveszik-e,
ha nem „saját” ember, „saját” nevelés? Felveszik-e, ha indulásból nagyobb fizetést kell neki adni, mint egy akár évtizedes régiséggel rendelkező táncosnak? Felveszik-e, ha mind tárgyi tudása, mind gyakorlati tánctechnikája szempontjából képzettebb, mint a „régiek”? Lesz-e egyáltalán versenyvizsga számukra? Mert ha nem, akkor kiket, minek és miért képzünk?