2022. január 19. szerdaSára, Márió
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
futyi.transindex.ro

A BETŰK MÖGÖTT

Az Új Magyar Szó és a lét elviselhetetlen könnyűsége

Sipos Zoltán utolsó frissítés: 2009-06-15 11:01:05

Egy kérdésre senki nem tudja a választ: ki fogja állni a kiadás és terjesztés költségeit, miután Verestóy Attila kiszállt?


A remény hal meg utoljára – így lehet sommázni az Új Magyar Szó (ÚMSZ) napilap körül az utóbbi hónapokban kialakult helyzetet. Ugyanis 2009 júniusában nagyon úgy néz ki, hogy az ÚMSZ elődje, a 2005-ben megszűnt Romániai Magyar Szó sorsára jut: a példányszám lassan, de biztosan a “szóra sem érdemes” kategóriába jut, a képzett újságíró-gárda elszállingózik, üzleti modell nem létezik, és pusztán matematikai esélye van annak, hogy a kiadás és terjesztés horribilis költségeit valaki hosszú távon állja.

Pedig 2005-ben igen optimistán nyilatkozott az új bukaresti lap kitalálója és első mozgatója, Stanik István: a 16 oldalas főlaptesttel és különféle mellékletekkel megspékelt lapot 30 ezer példányban tervezte eladni Erdélyszerte. Az intézményalapításkor kötelező bizakodáson túl Stanik optimizmusa


nem volt megalapozatlan:

akkoriban Románia gazdasága épp “dübörgő” üzemmódra váltott, ráadásul az RMDSZ is épp kóstolgatta a kormányzás ízét: annyi állás volt Bukarestben, hogy a területi szervezetek szó szerint kiürültek. Nem hivatalos források szerint listák jártak körbe az alsóbb szintű, magyarokkal betöltendő kormányzati tisztségekkel, lehetett válogatni, és akinek kedve szottyant, jelentkezhetett.

A főként Bukarestben megtelepedő multinacionális cégeknél szintén könnyű volt jól fizető állást találni az erdélyi magyar fiataloknak, és mivel Romániában nem létezett a nyugati társadalmakhoz hasonló menedzser-réteg, muszáj volt “menet közben” kitermelni a közép- és csúcsvezetőket. Így a ranglétrán látványos gyorsasággal lehetett felfele kapaszkodni. Szóval pénz, hatalom, lehetőségek, amerre csak nézett az ember.

És hogyha Bukarestben összpontosulnak az erdélyi magyarsággal kapcsolatos döntések, természetes, hogy szükség van egy Bukarest-központú, egész Erdélyben terjesztett napilapra, mely


első kézből értesül a történésekről,

és amely nem utolsósorban egy újfajta – nagyvilági, technokrata, a többségi társadalomban érvényesülő – szocializációs modellt nyújt az erdélyi magyarságnak.

Emlékszem egy akkori, az ÚMSZ-szel kapcsolatos szerkesztőségi vitánkra: a másik Erdély-szintű napilap, a Krónika már akkoriban is gyengélkedett, csökkenő példányszámról és egyre nagyobb veszteségekről lehetett hallani szakmai körökben. A kérdés az volt, hogy miből gondolja az Új Magyar Szó, hogy reklámokból és az eladott példányokból meg tud élni azon az erdélyi napilap-piacon, melyről már akkor is egyértelmű volt, hogy egyre csak zsugorodik?

Most újraolvasva Stanik István akkori nyilatkozatait, világos, hogy már az alapításkor sem volt szó arról, hogy az ÚMSZ az eladott példányszámokból, reklámbevételekből tervezte volna fenntartani magát. Például amikor a lap indulása előtt, 2005 augusztusában a pénzügyi háttérről kérdeztük, Stanik


egy mondatban elintézte

az eladott lapszámokból és reklámokból származó bevételt, a pályázatokra már két mondatot szánt, az RMDSZ kormányzati szerepvállalása révén megnyíló “állami hirdetések piacáról” viszont két bekezdésen keresztül mesélt.

Miközben kollégákkal meghánytuk-vetettük az új lap kilátásait, felmerült például, hogy miért kell egy egész, 40 fős szerkesztőséget, korrektortól tördelőig és adminisztratív személyzetig Bukarestbe költöztetni, nekik fővárosi fizetést és fővárosi lakbéreket fizetni? Miért nem elég egy “miniszerkesztőség” egy-két, közéletre és gazdaságra szakosodott szerkesztővel, illetve néhány riporterrel, meg a bukaresti reklámok “felhajtásához” szükséges marketingesekkel? Vagy miért szükséges a lapot két nyomdában, Bukarestben és Kolozsváron nyomni?

Az egyedüli lehetséges válasz: itt a presztízs-szempontok felülírták a gazdaságossági szempontokat. Stanik István ÚMSZ modellje egy családi napilap volt, ebből a szempontból viszont formátumában


a lap nem volt konzekvens:

pont a presztízsszempontok kényszere miatt elitizáló, réteglapos modellt hozott. Persze könnyű annak tudatában költeni, hogy ha esetleg piaci alapon nem jön össze a lap megjelentetéséhez szükséges havi 40-50 ezer euró, akkor Verestóy Attila, a lapot kiadó Scripta Kiadó Rt. 99,89%-os tulajdonosa utalja a hiányzó összeget. És értesüléseink szerint az RMDSZ-szenátor meglehetősen gyakran utalt.

Az alapítás lelkesedése után jött a mindennapok taposómalma: gyorsan kiderült, hogy bár nagyságrendekkel igényesebb elődjénél, az új lap nem képes teljes mértékben levetkőzni az előd, a Romániai Magyar Szó RMDSZ-faliújság imidzsét. Ebben a Verestóy Attila személyéhez fűződő történeteknek nagy szerepük volt, de bizonyos fokig a szerkesztőség is rádolgozott: nem sikerült tematizálás, saját szempontok révén meghatározó tényezővé válni az erdélyi magyar közbeszédben. Világossá vált az is, hogy a példányszám elmarad a kezdeti 30 ezres tervektől: a legjobb időszakban sem ment 9 ezer fölé, és folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott.

Stanik István utódja a lap korábbi marketingigazgatója, Vincze Lóránt: úgy tudjuk, Vincze lett Verestóy bizalmi embere, miután az csalódott Stanikban. Vincze kívülről nem igazán látszott azon kívül, hogy gyakran reprezentált különféle politikai rendezvényeken. A napi tevékenységéről sem tudni sokat, forrásaink egybehangzóan állítják, hogy


nem hozott új víziót a szerkesztőség számára.

Aztán 2008 végén az RMDSZ nem került kormányra; az állami hirdetések megszerzésének esélye nullára apadt. Ráadásul beütött a válság is: hirtelen sok, korábban prosperáló vállalkozás komoly pénzeket vesztett vagy éppen csődöt kényszerült jelenteni. Ez azért érintette érzékenyen a sajtót, mert a cégek költségvetésének átszabásánál rendszerint a reklámkiadásokat vágják meg először.

Mindez az ÚMSZ számára csupán múló kellemetlenség lett volna, hogyha tavasszal maga Verestóy Attila nem jelentette volna be, hogy nem hajlandó havonta több tízezer euróval beszállni a napilap kiadásába. Úgy tudjuk, azért, mert egyrészt maga is sok pénzt vesztett, másrészt pedig mert megunta, hogy miután 2005 óta több, mint 1 millió eurót beleöntött a lapba, mindenki őt szidja.

Verestóy részvénycsomagját a nagyváradi újságírók által létrehozott Free Press Románia Alapítvány vásárolja meg, az erről szóló sajtóközlemény szerint szimbolikus összegért (úgy tudjuk, a bejelentés csak szándéknyilatkozat, maga a tranzakció nem történt még meg).

Az 1997-ben Nagyváradon létrehozott alapítvány alapítója Stanik István, azonban Staniknak jelenleg semmi köze hozzá: az alapító tagok Kinde Annamária, Both Abigél és Szűcs László – az ő egyedüli hatáskörük, hogy kinevezik a kuratórium tagjait. A kuratórium elnöke Varga Gábor, kuratóriumi tagok Both Abigél és Farkas Antal. Az alapítvány állandó tevékenysége egyébként 3-4 éve abban merül ki, hogy az Új Magyar Szó valamint az Erdélyi Riport számára bonyolítottak le pályázatokat.

Úgy tudjuk, a Free Press nem szándékozik beleszólni az ÚMSZ-szel kapcsolatos napi döntésekbe: a lap igazgatója továbbra is Vincze Lóránt marad, rá hárul a feladat, hogy a lap költségeit lefaragja.


Körülbelül itt megáll a tudomány.

A lényegi kérdésre – hogy akkor ezentúl milyen forrásokból állják a lapszámonként 4-5 ezer lejbe kerülő lap kiadását – senki nem tud választ adni. Úgy tűnik, már a költségekből sem igazán van mit csökkenteni – az újságírók közül, akit nem rúgtak ki, elment már magától. Az is kétséges, hogy az a menedzsment, mely a lapot ide juttatta, tud-e rövid idő alatt gyökeres változásokat véghezvinni, és drasztikusan csökkentett kiadások mellett a lapot tartós növekedési pályára állítani.

Amúgy jól mutatja, hogy micsoda drága vállalkozás ez, ha elosztjuk a havi 40 ezer eurós büdzsét a példányszámmal. 8 euróba, vagyis körülbelül 33 lejbe kerül az, hogy egy olvasó egy hónapig olvassa a lapot (most szándékosan eltekintettünk az egy lap-négy olvasó audit-standardtól). Az előfizetés magánszemélyek és civil szervezetek számára havonta 15 lej, az előállítás költségeinek több, mint felét más forrásokból kell tehát előteremteni.

Az eddigiek fényében a probléma nem is úgy merül fel, hogy a jelenlegi állapotában meg tud-e állni saját lábán a lap (a válasz egyértelműen nem), hanem az, hogy van-e politikai akarat az ÚMSZ továbbéltetésére. Ez azért kétséges, mert, ahogy egy forrásunk fogalmazott, “az Új Magyar Szó olvasói


eddig is tudták, hova kell ütni a pecsétet”

– tehát szavazatokat biztosan nem hoz az újság az RMDSZ-nek. Úgy tudjuk, az RMDSZ-vezérkar megosztott az ÚMSZ sorsával kapcsolatosan: a jelenleg mintegy 5000 példányban nyomtatott lap befolyása túl kicsi ahhoz, hogy léte vagy nemléte politikai szempontból lényeges legyen.

Úgy tudjuk, szó van bizonyos Communitas-támogatásról, ez azonban semmiképpen nem jelent hosszú távú megoldást: az RMDSZ forrásai ellenzékben távolról sem végtelenek. Ugyanakkor pedig nincs tudomásunk arról, hogy létezne egy “B” terv, tehát egy olyan elképzelés, mely lehetővé tenné, hogy az újság akár radikálisan megnyirbált költségvetéssel talpon maradjon.

A “bőség éveinek” mulasztásai most ütnek vissza: az állami reklámbevételekre, illetve a befektető pénzére hagyatkozva


szinte semmilyen erőfeszítés nem történt

egy saját marketingstratégia felépítésére, vagy az olvasói bázis konszolidációjára. Az újság internetes jelenléte is zavaros, mióta a lap on-line verziója manna.ro néven “önállósult”.

Így jelenleg három forgatókönyv körvonalazódik: 1. a lapot rövidesen szanálják 2. keresnek egy befektetőt, mely hosszú távon biztosítani tudja a lap megjelentetéséhez szükséges forrásokat 3. nem csinálnak semmit, hagyják, hogy az újság egyik hónapról a másikra éljen. Jelenleg ez a verzió tűnik valószínűbbnek.