PINK COURTAIN
Mit tegyen az, aki kisebbségi, nacionalista és még meleg is?
Ferencz Enikő utolsó frissítés: 2009-02-09 10:42:36So she's gay, can we move on please? - szólt egy újságcím Izland új ideiglenes miniszterelnöke beiktatásakor. Közép-Kelet Európában a homoszexualitás kérdésköre agyon van hallgatva.
Múlt vasárnap kinevezték Izland új ideiglenes miniszterelnökét. A világsajtó izgatottan figyeli a fejleményeket, hiszen kulcskérdés, hogy mihez kezdenek az izlandiak az összeomlott bankrendszerük romjain, illetve közérdeklődésre tart számot az is, hogy milyen lesz őket az Európai Unió kötelékein belül látni. Az alábbiakban azonban nem e nagyon fontos kérdésekkel fogok foglalkozni. A dolognak ugyanis van egy másik, szintén agyonszellőztetett aspektusa, amely az új miniszterelnök személyéhez kapcsolódik.
Az ideiglenes megbízatást vasárnap elfogadó izlandi miniszterelnök, Johanna Sigurdardottir ugyanis túl azon, hogy nő, azt is elmondhatja magáról, hogy a második bevallottan homoszexuális orientációjú miniszterelnök Európában, ha nem világszerte. (Az első a norvég Per-Kristian Foss, norvég politikus volt, aki 2002-ben rövid ideig szintén miniszterelnöki funkciót töltött be hazájában. A másik, legalább ilyen lényeges körülmény, hogy
az izlandi társadalmat igen kevéssé foglalkoztatja
Sigurdardottir asszony nemi orientációja, a külföldi sajtót azonban annál inkább. Ez már önmagában meglehetősen sokat enged sejteni a felek különböző éthoszáról.
Az izlandi polgárok példaértékű pragmatizmussal kezelik a kérdést. Nyilván nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy komoly múltra tekintenek vissza e kérdés kapcsán: 1940-ben, még Dániához való tartozása idején Izland legalizálta a homoszexualitást.
Egyike volt azon első országoknak, amelyek elfogadták a leszbikus és meleg párok házasságát 1996-ban. „Izland egy kis társadalom, a nyilvánosság tisztában van Sigurdardottir asszony politikai álláspontjával, és ez az egyetlen, ami számít. Izland manapság a leghaladóbb jogi környezetet biztosítja a melegek számára, emellett pedig a melegekkel szembeni nyilvános viselkedés is megváltozott. Egyszerűen nem téma már” - nyilatkozta Frosti Jonsson, az Izlandi Homoszexuálisok Nemzeti Egyesületének szóvivője a The New York Times-nak. Az új miniszterelnök szemmel láthatóan egy
megbecsült szakember az izlandiak szemében,
30 éve a parlament tagja, aki 1987-től különféle kormányok szociális minisztereként (Social Affairs) már bizonyított. Egy friss Gallup felmérés szerint miniszteri munkáját a válaszolók 72%-a eredményesnek találta. Hogy mindemellett leszbikus, az keveset nyom a latban.
Természetesen az izlandiaknak a tényeket tekintve is megvan minden okuk a tárgyilagosságra, hiszen jelenlegi gazdasági helyzetük nem túlságosan biztató: az ország világviszonylatban egyike volt a leggazdagabbaknak 2008 őszéig, amikor a hatalmas adósságok következtében bankrendszerük összeomlott és valutájuk értéke felére csökkent. A munkanélküliség azóta is óriási ütemben növekszik és több ezer ember elveszítette megtakarításait.
Ennek ellenére óvatos kételyekkel élek azt illetően, hogy a legtöbb európai ország – a kelet-európaiakról nem is beszélve –, készen állna egy ilyesfajta helyzetben
eltekinteni az előítéleteitől.
Bár a melegek jogi küzdelmei nyomán elért társadalmi elfogadottságuk és megbecsültségük értéke keletről nyugat fele haladva egyértelműen növekszik, a jellemző európai gyakorlat mégis az, hogy ilyen magas politikai funkcióban a politikusok általában eltitkolják szexuális identitásukat.
Silvia Jaen, a Melegek, Leszbikusok, Biszexuálisok és Transszexuálisok Spanyol Föderációjának főtitkára azt állítja, hogy Spanyolország készen áll egy meleg miniszterelnök elfogadására, ennek ellenére meg kell hagynunk, valóban nehéz helyzetben lehet a Spanyol Konzervatív Néppárt homoszexuális tagja, hiszen zömmel katolikus választói ellenérzéseivel kell szembesülnie.
További érdekes adalék, hogy bár a Spanyol Szocialista Párt erőteljesen támogatja a melegek jogállásának rendezését, Jose Luis Zapatero kormányának jelen pillanatban nincs bevallottan meleg tagja.
Kelet- és Nyugat-Európa közötti szemléletbeli távolságokra vonatkozóan Juris Lavrikovs, a Nemzetközi Leszbikus és Meleg Egyesület brüsszeli elnöke a BBC News kérdésére válaszolva a következőket mondta:
„Egy rózsaszín függöny választ el bennünket
egymástól, és valószínűleg hosszú időbe fog telni a kelet-európai országoknak, hogy elérjék a tolerancia ugyanezen fokát.”. Lettországban például, mint mondja, néhány politikai párt megkeresi a homoszexuális csoportokat és tárgyal velük a pártlistáikra való felvétel kérdéséről.
Nálunk ez a kérdés ilyen formában egyelőre fel sem merül. Többé-kevésbé érzékelhetően kétféle viszonyulás létezik: a közöny egyfelől, illetve az erőteljes exhibicionizmus másfelől. A politikai elit vagy a mainstream nyilvánosság hibernáló üzemmódban van a kérdést illetően. Az Európai Parlament azonos nemű párok szabad helyváltoztatási jogának általános, minden tagország törvénykezésébe való beépítésére vonatkozó indítványát Románia vélhetően csendben éli majd túl: egy újabb paragrafus hatályba lépése után a kérdés ismét a jótékony ignorancia homályába vész. Azonban a kérdés
más típusú exponálása sem feltétlenül szerencsés.
Egy román meleg-blog szerzője éppen ezt nehezményezi a 2008-as bukaresti GayFest kapcsán írott bejegyzésében. Bárki – legyen akár homo-, akár heteroszexuális – ha belegondol, könnyűszerrel átláthatja, hogy a rendezvény hatása egyenesen kiábrándító. Legalábbis, ha a GayFest elvi indítékait tekintjük – nevezetesen olyan kulturális esemény, amely a homoszexuális közösségek jogainak ügyére kívánja felhívni a figyelmet, és a meleg közösség hátrányos megkülönböztetése elleni üzenetet fogalmaz meg.
San Francisco-ban hatalmas esemény a GayFest, New Yorkban emberek tolonganak az utcákon és mindenki szájtátva bámul. Be kell látnunk: nálunk nem ugyanazt jelenti a látvány. Teljesen nyilvánvaló, hogy a romániai lakosok zöme
nem áll készen arra, hogy elfogadja
az azonos neműek közötti kapcsolatok gondolatát, és ezen ellenérzés feloldására aligha lehet hatékony egy ilyesfajta Fesztivál. Egyrészt mivel az átlagembert nem az ijesztő különbözőség hitében kell megerősíteni, sokkal inkább arra lenne szükség, hogy megtanulják, miben hasonlóak. Ez az, amire Harvey Milk ráérzett a `70-es évek Amerikájában. (A róla készült filmet Sean Penn kitűnő alakításában mindenképpen érdemes megnézni.)
Egy homoszexuális ember önnön nemi orientációján túl felelős állampolgár, jó szakember, stb. mint bárki más – efelől azonban meg kell győzni a tájékozatlan tömegeket. Éppen emiatt – és ez az érem másik oldala – lehet kínos a rendezvény rengeteg homoszexuális számára is.
Ami engem ebben a kérdésben kimondottan aggaszt, az az a mód, ahogyan felénk hallgatunk e kérdésekről. Ha Izlandon nem tematizálják, láthattuk, az jót jelent. Ha az írek idegesen kérdezik újságcímben,
„So she’s gay, can we move on, please?”
teljesen érthető és szimpatikus reakció. Nálunk azonban merőben más a helyzet: mi még ezt a kérdést „nem beszéltük meg”, ergo társadalmi konszenzus sem született ez ügyben. Nekünk paranoiáink és ellenérzéseink vannak, de nincsenek tapasztalataink, következésképpen állásfoglalásra sem vagyunk képesek.
Nem az a célom, hogy síkra szálljak amellett, hogy ha nincs, akkor „termeljük ki”, mesterségesen hozzuk létre a saját „meleg-kolóniánkat”, hogy ezáltal aztán végképp „eurokonformnak”, toleránsnak stb. érezhessük magunkat.
A cél sokkal inkább az, hogy megteremtsük magunkban a másság iránti elfogadás előfeltételeit. Történelmi példák hosszú sora áll előttünk a melegek XX. századi egyenlőségi követeléseiket illetően. Tudjuk, hogy a hippimozgalom, a feketék egyenjogúsági törekvései mellett a melegek követelései is
rengeteg küzdelmet igényeltek.
Nem hinném, hogy szükség lenne arra, hogy a kelet-európai országokban meg kelljen ismételniük ezeket a mindkét oldalon fellelhető összes hibákkal és túlkapásokkal együtt. Feltehetően sok homoszexuális még azzal is egyetértene, hogy a jogi típusú megoldások csupán pótcselekvések, amelyeknek döntően a figyelemfelkeltés a célja a társadalmi elismerés és megbecsülés fele vezető úton.
Lehetséges, hogy a kelet-európai népek legfőbb pszichológiai nyomorúsága még mindig a saját és a szomszéd népek nacionalizmusa. Éppen ezért az itt élő emberek többsége egyszerűen indokolatlannak tartja, hogy a fenti problémáról beszéljünk. De mit tegyen az, aki kisebbségi, nacionalista és még meleg is? Ismer valaki ilyen személyeket? Gondolom, nem sokan. Megkockáztatom, nem azért, mert nem léteznek.