2020. október 24. szombatSalamon
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
futyi.transindex.ro

KOPIRÁJT

Rövid szájbarágás a szerzői jogokról

B. D. T. utolsó frissítés: 2008-01-25 20:08:39

Közérdekű, ingyenes tanfolyamot hirdetek a nyomtatott vagy on-line sajtóban dolgozó, vagy egész egyszerűen írott szövegekkel találkozó, azokat gyártó, szerkesztő, átíró vagy feldolgozó rommagyaroknak.




Már-már a konfliktuskerülő énem győzedelmeskedett, de nincs szerencsétek. Megbocsátani nem biztos, hogy egészséges, de az tuti, hogy nem is areté. Nem, nem az. Persze, nem teljesen a ti hibátok, és nem is az enyém.

Nehéz a nagylelkűség emberfeletti erényét gyakorolni kisebbségi miliőben, ezért történik meg e rommagyar élet minden szintjén és dimenziójában, hogy kommunikáció helyett nyilatkozatháborúkat alkalmaz Béla és László, Péter és Tivadar, Bukarest és Csíkszereda, Pataky Lehel és Bakk-Dávid Tímea, mindenki a saját sérelmeit és igazait dédelgetve, nehogy elmúljanak, mert akkor esetleg valami mást kéne kezdeni. Például sörözni egy kocsmában. Megírni.

Vagy lehet, nincs igazam ezzel a nagylelkűség-dologgal kapcsolatban, meg úgy általában. És ezzel a mondattal, legalábbis így gondolom most, sikeresen kívülhelyeztem magam a továbbiakban rommagyar posvány névvel illetett diskurzuson, ami arról szól, hogy ha te lépsz valamit, amit én úgy értelmezek, hogy ellenem szól, akkor képtelen vagyok leállni, vagy el se indulni, mert viszketegségszerű késztetést érzek (ezt nevezem “igazam”-nak), hogy meg kell tennem a lépésemet, amit elengedhetetlennek gondolok a feltételezett támadás kivédésére.

Egyre lépegetünk beljebb, beljebb, dagasztjuk, mert másfélmillió marha nem tévedhet, vagy mert ezt követeli a “becsület”, vagy mert miért ne. Na de miről is van ezúttal szó? Ja, igen. A szerzői jogokról.


Túlélőkészlet olyan újságíróknak, szerkesztőknek, bloggereknek és egyetemistáknak, akiknek fontos, hogy ne tűnjenek bunkónak

Bár számodra az internet az ellenőrizetlen, számonkérhetetlen, visszakövethetetlen információk kaotikus tárházának tűnhet, ahol gyakorlatilag bárki bármit szabadon átvehet bárhonnan, az első és legfontosabb: nézz utána, hogy az a tartalom, amit át akarsz venni, kinek a szellemi tulajdona. Lehet-e egyáltalán részleteket szóról szóra idézni belőle, vagy ha a forrást és a szerzőt megjelölöd, akár az egészet át is veheted?

Ez utóbbi általában a hírek, hírösszefoglalók esetében működik; nyilván ha mindenki a Legfőbb Közös Rommagyar Inspirációs Forrás, azaz a magyarországi hírügynökség anyagait használja főképp, akkor egy idő után mindenhonnan, blogoktól a kis megyei napilap külföld rovatáig


mindenhonnan az MTI szófordulatai köszöntenek vissza.

(Most ne menjünk bele abba, hogy ez jó-e, miért nem az, mit lehetne másként stb.)

A hírek csereberéje, infók átvétele, értesülések megosztása – sajtósok egymás között – működő gyakorlat, és többé-kevésbé az az alapelv, hogy szépen és egyértelmű módon leírod, kitől, honnan származik. Az a szép, ha on-line vagy, hogy linkelheted is a forrást.

Más a helyzet a publicisztikával, a személyes véleményt leíró, szubjektív anyagokkal. Nyilván – egy kedves beszélgetőtárs példáját véve kölcsön – nem fogok a szerző megnevezése nélkül, ne adj' isten a saját nevem alatt leközölni egy New York Times-kritikát, és a hivatkozást elintézni azzal, hogy


a fordítás első sorába beleírom a New York Times szót.

Ha ismert szerző publiját közölném újra, a szerzőtől kérek elsősorban engedélyt. Ha álnéven írt véleményanyaggal találkozom, amit átvennék, és támadhatatlan, sőt kifejezetten előzékeny akarok lenni, akkor engedélyt kérek az illető szerkesztőségtől, hiszen a romániai előírások értelmében ez esetben a közreadó a szerzői jogok birtokosa. Tiszta, nem?

A maga során a szerzői jogokat a törvény betűje szerint birtokló szerkesztőség természetesen csak az álneves szerző megkérdezése után bólint rá a dologra annak beleegyezése esetén. A szerző természetesen kérheti azt, hogy álnevét az újraközléskor is lehivatkozzák – normális esetben persze nem kell kérnie sem, hiszen az álnév ugyanúgy szerzői név, mintha „valódi név” lenne. Ki valódibb, Csáth Géza vagy Brenner József? Méhes György vagy Nagy Elek? Diurnus vagy Bodor Pál? Van értelme így feltenni a kérdést? Na ugye, hogy nem.

Ha nem akarom a szóban forgó szöveget teljes terjedelmében átvenni, csak idézni, semmi gond, de megfelelő módon le kell hivatkoznom. Fogas kérdés, hogy


mi történik, ha egy internetes fórumról

szeretnék véleményt idézni? Anélkül, hogy különösebben tisztában lennék a közösségek belső dinamikájával és etikájával, normálisan fejlett etikai érzékem azt diktálná, hogy a fórumozó ál-, azaz nicknevét megjelölve idézzem mondandóját, majd a forrást, hogy melyik fórumról való.

A nyílt internetes fórumokkal ellentétben azonban egy webnapló vagy közösségi blog gyakorlatilag közösen, olvasók (felhasználók) és szerkesztők (működtetők) által írt folyóirat, amelyet nem kell lenézni amiatt, hogy nem jelenik meg nyomtatott formában.

Hogy mennyire újdonságszámba megy még mindig errefele a blog műfaja, jól illusztrálja, ha még egy ifjúsági rovat szerkesztője sincs szükségszerűen tisztában a blog és a fórum közötti – nemcsak koncepciós, hanem, könyörgöm, strukturális – különbségekkel.

Már csak ezért is megérne egy misét a blogger mint önálló, független, saját erőforrásait felhasználó, saját szellemi termékét saját kezdeményezéséből publikáló szerzőtípus definíciója is, hiszen ő az, aki a neten száguldó riporter szerepét esetenként és többnyire ingyenesen bevállalja. Nem féltem őket, így egyenként, hogy megvédik szerzőségüket


és kikérik maguknak az offline sajtó

néha sajnálatos módon lenéző, de ugyanakkor kihasználó viszonyulását. Egy személyes blog és annak szövegei a létrehozójának tulajdonát képezik, ez nem vitás; véleményéből idézve tehát nem szerencsés mondjuk az „egy blogger” hivatkozással élni, lévén hogy a blog címe és a szerző által használt álnév a brand része, és mint ilyen, a virtuális közösségben teljesértékű azonosítást tesz lehetővé.

De mi a helyzet a közösségi bloggal, azaz egy olyan felülettel, amelyre több – álneves/nem álneves – szerző tölti fel véleményműfajba tartozó szövegeit? És a közösségi blogot történetesen egy on-line sajtóorgánum működteti, tartalma ráadásul kopirájtos, nevén nevezve a szerzői jogok birtokosa?

Bizonyára egyértelmű a hasonlóság a túlélőkészlet harmadik bekezdésében tárgyalt esettel: 1. véleményanyag 2. a szerző álnéven ír 3. létezik egy közreadó/kiadó/működtető, aki ráadásul egyértelműsíti az igényét a szerzői jogok fenntartására.

Egyértelműnek tűnik a helyzet: ha fel akarom használni a tartalmat, újraközölni netán, akkor – mivel a szerzőket, természetesen, nem tudom beazonosítani – beszólok, hogy figyu, nekünk ez teccik, nem lehetne? Persze, természetesen, egyétek és vegyétek, ez az én szövegem, amaz az ő szövege, idézzétek bátran a megfelelő forrásmegjelöléssel.

Ha elmarad a kérés? Akkor szólunk, kicsit szégyenkezve, hogy szólnunk kell, hogy bocsi, de ne így, hanem. És leírjuk egy mailben, hogy képzeltük el. (Utólag rájövünk, inkább telefonálni kellett volna.)


Túlélőkészlet vége.

Szerintetek mit lehet tenni, amikor valakit szellemi tulajdonod illetéktelen újrahasznosításán kapsz, finoman figyelmeztetsz, és erre úgy reagál, hogy még a te anyád csipája? Megdöbbenéssel és felháborodással veszed tudomásul? Elgondolkodsz azon, vajon nem véletlenül mégis te hibáztál? Whatever, hagyod a dolgot, és reméled, a továbbiakban nem fordul elő. Hiszen értjük egymást – gondolod te. Hiszen a csoportszolidaritás különösen erős az olyan kicsi, zárt, de mégsem elit szakmai közösségekben, mint a rommagyar újság-íróké, vagy mi.

Aztán jön a váratlan fordulat: a (cégügyben küldött, de mégis) magánlevelünk a megfelelően felháborodott hangvételű válasszal újabb hasábokat tölt meg a korábban Bloodymary-kritikáknak fenntartott oldalakon. Első körben még enyhe nosztalgia fog el, hogy az offline sajtóban több mint két éve nem publikáltam, s most, íme. Igaz, nem volt sok beleszólásom.

A felháborodás tisztátalan és nyomi érzés, én speciel nem szeretem. Gyorsan igyekszem is általában legyűrni. Sikerül: a pedagógusi véna kezd lüktetni egérhasználattól deformált végtagjaimban.

A sok kopipésztelt felületre gondolok, egyetemisták összeollózott dolgozataira, (igen, általam is) pénzért gyártott házifeladatokra, a hírgyárak össze-vissza csócsált infóira és kereszthivatkozásaira. Ez van, mindenki ezt csinálja, de! Mégis vannak normák, vagy legalább minták, amik jól fognak, szóval, én figyelmeztetek, ti meg vegyetek komolyan. Megírom a túlélőkészletet, utánanézek a törvényeknek és szabályzatoknak. Hátradőlök, elégedetten. Igazam van.

Aztán elfog a röhögés. Nyilatkozatháború reloaded, a posvány kicsiny, kicsinyes és önérzetes lakói egy része helyesel, másik része nem, satöbbi, same shit. De a röhögés legalább valami, ami valóban jól esik, ha már nem sikerült a diskurzusból kitörni, legalább a terápia kijár. Na, ennyit a szerzői intencióimról.