SPONTÁN ORSZÁGIMÁZS
Az első japán Szatmárnémetiben
Dezde Móni utolsó frissítés: 2007-01-23 18:17:23Rögtönzött ismertetőm után Hitomi bámulatos ügyességgel tesz különbséget a korondi és a moldvai kerámiák között, de végülis a dobozos Ursus mellett dönt...
A Nagyváradról Szatmárra tartó intercity vonaton ismertem meg Hitomit. A huszonéves, szemüveges japán lányt egy középkorú házaspár mutatta be, jobban mondva felkértek, fordítsak nekik angolra.
Kiderült, előzőleg ők adtak neki némi pénzt, mert Hitomi nem tudta megvenni a vonatjegyét Mihályfalvától – ahol átlépte a határt –, mert nem váltott eleget. Későn, este 10 körül érkezett volna meg a vonat, ennek ellenére még aznap éjjel tovább akart indulni Szaploncára, a híres vidám temető helyszínére.
Ez volt egyébként az egyetlen cél, amit útikönyve és barátai beszámolói alapján meg akart látogatni Romániában. És ettől a szándékától akarta minden áron eltéríteni az aggódó házaspár. Nem szívesen vállaltam fel Hitomi ijesztgetését, minek erősíteni a negatív sztereotípiákat.
De Hitomi ahhoz képest is naiv volt,
hogy fiatal japán turista. Hogy lehet, hogy abból az országból származnak a világ legnaivabb lányai, ahol történetesen olyan betegesen szadista filmek készülnek, mint az Ichi, the killer, és olyan bizarr szexuális szokásokat űznek, mint amilyeneket? Akik teljesen egyedül, egy hátizsákkal nekivágnak a világnak, úgy, hogy nemcsak a beutazott országok nyelvét nem ismerik, de még angolul is csak gagyognak.
Szóval megkértek, világosítsam fel Hitomit, milyen veszélyek leselkednek rá, hogy Románia milyen dangerous place egy olyan külföldi turistalány számára, mint ő. Mivel Hitomi mosolyogva hallgatja a megrémisztésére tálalt érveket, a férfi végül előrukkol a nagy aduval: pár évvel ezelőtt egy német srác utazott egyedül azon a vidéken. Őt is megpróbálták, de nem sikerült lebeszélni. A holttestét néhány nap múlva találták meg egy szikla aljában, hogy leesett-e vagy ledobták, soha nem derült ki.
Hitomi továbbra sem hajlandó kétségbeesni,
bár a death szót néhányszor elismételgeti magának. Viszont arról legalább sikerül meggyőzni, hogy az éjszakát töltse inkább Szatmáron, mert aznap már úgysem kap semmilyen közlekedési eszközt a célfalu irányába.
Vonatozás közben azért még elmeséli, bár a sztori kicsit zavaros, hogy valakik Mihályfalván, akik rendőrnek adták ki magukat, elkérték az útlevelét. De ő olvasott már erről a trükkről az útikönyvében (szóval vidám temető és álrendőrök – ezt tudni meg rólunk egy japán útikönyvből), és csak fénymásolatot adott oda. Hogy aztán hogyan szabadult meg tőlük, nem derült ki, de ezek szerint máris beavatást nyert a hazai vendégszeretetbe.
Szatmáron aztán még következik néhány lecke. Érkezéskor azt javaslom, menjünk egyenesen a központba, és próbáljunk meg pénzt váltani. A taxist kérem, vigyen egy non-stop beváltóhoz, mire ő közli, Szatmáron ilyen nincs. Ellenben ő szívesen vált, mondja is a pofátlan árfolyamot, és kérdi, kinek kell. Majd ránéz Hitomira, és megkérdi, hogy honnan jött.
Ha nem lett volna olyan visszataszító figura, talán még nevetni is kedvem támadt volna. Mégis minek nézte, olasznak? Mondom, Japánból. Erre a taxis hátrafordul hozzá, és megkérdi: Cât vrei să schimbi? Hitomi barátságosan mosolyog rá, én meg azért sem fordítom, csak közlöm, próbálja meg inkább japánul, de éppenséggel angolul is ért. A sofőr ettől kezdve inkább hallgat.
A központban végül tényleg nem találunk nyitva váltót, viszont más érdekes látnivalókat igen. Az ember megszokja, hogy a romániai állomások környékén olyan arcokat lát, amikhez foghatót csak a Hieronymus Bosch-festményeken. De hogy a városközpontban is hasonló élmények fogadják, attól már belőlem is előbújik a szégyenérzet.
Szatmár központjában este tízkor
hirtelen lestrapált prostik, nagypofájú stricik és egy őrült hajléktalan társaságában találjuk magunkat. Utóbbi természetes úton rasztásított, hosszú hajával igazán pitoreszk. Beugrik, menyire hasonlít a Mulholland Drive-beli, a presszó mögött lakó félelmetes figurára.
De ha a látvány önmagában még nem lenne elég, a fickó a folytonos maga elé mormogás közepette egyszer csak megfordul, és letolja a nadrágját, megmutatva hátsóját. Hitomi megállapítja, hogy not very nice people-t látni errefelé, én meg egyet kell hogy értsek vele. Közben egy csapat fiatal srác mellett haladunk el, akik harsány nyerítés közben azt kiabálják: szájonárá.
Hitomi végül a barátnőmnél alszik, akinek kisfiával nagyon hamar összebarátkoznak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tudnak kommunikálni. Megegyezünk, hogy reggel érte jövök, és felteszem az egyetlen buszra, ami hajnali hétkor indul és ami elviszi a vidám temetőhöz.
Az állomásra menet a taxis arról faggat, hova utazunk. Mikor megtudja, mi a helyzet, rögtön felajánlja, hogy jó pénzért elviszi ő Hitomit, megvárja és vissza is hozza, mert minek a kényelmetlen buszon zötykölődni, mikor a japánoknak van pénzünk. Le sem fordítom az ajánlatot, azt sem mondom el, hogy korábban már egy szomszédunk is jött egy hasonló ötlettel, amikor elmeséltem, miért kellett korán kelnem.
Hiába próbálunk a jegyirodában jegyet váltani a menetrendszerinti járatra: a sofőrtől kell kérni. Gyanítom, hogy Szaploncán nem sokan beszélnek angolul, kicsit aggódom is emiatt, ezért a sofőrnek a lelkére kötöm, nagyon vigyázzon Hitomira, és visszafele jövet ugyanott vegye fel, ahol letette.
Megígéri, hogy nem lesz baj, közben venném meg a jegyet. Mondja, hogy hát minek az egy japánnak, adjuk csak oda a pénzt, és kész. Bő tíz percembe kerül, amíg elmagyarázom Hitominak, hogy
fizetni kell, jegyet nem kap,
de higgye el, nem lesz baj, csak a sofőr szívesebben dolgozik saját zsebre. Elbúcsúzunk, én pedig hat órai visszatéréséig azon izgulok, ki és mivel akarja még átverni. De utóbb azt meséli, Szaploncán kedvesek voltak az emberek, ivott házitejet és megkínálták étellel is, bár angolul tényleg nem tudtak.
Másnap már indul is vissza, de annyi idő még van délelőtt, hogy szétnézzünk néhány szuvenírboltban és megmutassam a városközpontot nappal is, hátha javíthatok még Szatmár imidzsén. Az alvilági figurák eltűntek ugyan, de a koldus még mindig ott kószál, igaz, nappali fényben ő is sokkal békésebbnek tűnik.
Rögtönzött ismertetőm után Hitomi bámulatos ügyességgel tesz különbséget a korondi és a moldvai kerámiák között, de végülis a dobozos Ursus sör mellett dönt – azt viszi haza a haveroknak ajándékba. Miközben a városban sétálunk, megállapítja, not very touristic place ez a Szatmár. Hát, tényleg nem, mondom. És még hozzáteszem, hogy maybe you are the first japanese in Szatmár, amin nagyon jót nevet.