2019. november 17. vasárnapHortenzia, Gergő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
futyi.transindex.ro

FALURIPORT

Szüretmentes táp

bpelőd utolsó frissítés: 2007-09-25 10:54:43

Két, általános igazságszámba menő közhely: ma már semmi sem olyan, mint régen volt, és jó faluriportot már nem lehet gyártani, a Falvak Dolgozó Népe annak idején már mindent megírt. Dehogyis.




Amikor ebédszünet előtt egy órával kiérünk a szőlősbe, a napszámosok – akik nem is igazán napszámosok, hanem a két vedernyi szőlő fejében dolgozó szomszédság – már órák óta dolgoznak. Valami csoda folytán a hetek óta tartó morcos időnek ma reggelre vége lett, hétágra süt a nap, az asszonyok ennek megfelelően jókedvűek, énekelgetnek és élcelődnek.

Ezzel oda a tévhitem, hogy szívatni csak a székelyek tudnak: úgy megy a duma, hogy csak kapkodom a fejem, a hatvanéves mamák többnyire a szexről beszélnek a maguk módján, nem lehet nem élvezni.

Hálás vagyok, hogy azonnal befogadnak minket, az igazgatót és újságíró férjét, néha azért eszükbe jut, hogy tán mégsem kellene így járjon a szájuk: aztán ezt nehogy megírja az újságba’! Anyósom megnyugtatja őket: maguk úgyse tudják elolvasni! Nem hiszem, hogy illenék a klasszikus újságíró-képbe, ott, ahol a Népújságon kívül csak a vásárhelyi rádió, ami esetleg beszivárog, na meg persze a tévé. Igaz, a tévében már láttak többször is, ilyenkor szoktak könnyekig hatódni, hogy milyen szépen is beszél a szomszédasszony veje. De azért mégsem vagyok egy Bölöni Domokos – a nagyszerű faluriportokat szerző újságíró visszatérő vendég a vidéken. Nem tudom, ő beáll-e szőlőt szedni és zsákokat cipelni, nekem jólesik.

A tévé egyébként is központi helyen van, még szőlőszedés közben is téma az egyik sorozat. Hallod, mama, miről beszélnek? – kérdi feleségem a nagymamájától, aki leragadt a Bűvöletnél. Hol megy, melyiken? – kérdi a mama a többieket, majd legyint, mit csináljak, lelkem, csavargassam egyedül? Évek alatt sem tanulta meg, hogyan kezelje a parabolaantennáját.

Nem csak a tévé költözött be az életükbe. Az egyik öregasszony sírva fakadt, mesélik, amikor ismételten rászóltak az új boltban, vegyen kosarat, anélkül nem mehet be az üzletbe. Nincsen nekem pénzem arra is!

Ebédszünetre eszembe jut egy szójáték, de nincs kinek elmondjam, ki értené itt, mi a vicces abban, hogy szüretmentes táp? Az étel viszont finom, fogy a köményes is, az asszonyok sem szégyellik a szalonna mellé, remek a hangulat, irigylem is, hogy ilyen vidámak tudnak lenni (persze most én is az vagyok, de gondolom, ők állandóan ilyenek, amikor összegyűl a társaság), miközben van épp elég bajuk és panaszkodni valójuk.

És még egy dolog, amiért irigylem őket: az én környezetemben elképzelhetetlen lenne, hogy egy egész nap alatt ne jöjjön szóba se Markó, se Tőkés. Egy gonddal kevesebb.

Ebéd után folytatjuk a munkát, egy másik sorba kerülök, figyelmeztetnek: Annus néni harapós kedvében van, rám is szól, vigyázzak, nagyok a fogai! Mondom, nem az a kérdés, mekkorák, hanem hogy hány van. Kettő s fél, vigyorodik el, és valóban. Délutánra végzünk, közben tíz zsák már eladva, az asszonyok még esznek egy kis töltött káposztát, ezúttal már a házban, s aztán veszik kétvedernyi fizetségüket, s elbattyognak.

Ma se történt semmi. Hogy tudott ebből olyan szép kerek riportokat kihozni anno a Falvak Dolgozó Népe? Lehet, hogy a közhelyesen rohanó világ a hibás mindezért? Vagy lehet, hogy gyakrabban kellene kijárni.