2018. aug. 15. szerdaMária
23°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
futyi.transindex.ro

KÁFÉ, TÉ, NÓ MÁNI

Balkán Expressz: csak saját felelősségre

Kassay Réka utolsó frissítés: 2008-10-05 21:43:14

Azt írja az útikönyv, ez a vonat csak megszállottaknak ajánlott. Eleinte nevettünk rajta.


Azt írja egy útikönyv a Boszporusz "Balkán" Expresszről, hogy csak megszállottaknak ajánlott. Amikor ezt megláttuk, kacagtunk, hogy ki tudja, milyen táposok írták, de később aztán már nem volt nevethetnékünk. Az út folyamán többszöri, felháborodott segélykiáltásunkra általában az volt a reakció, hogy ez egy ilyen hely, ez egy ilyen vonat, aki felszáll rá, az vállalja a következményeit.

Először is, érdemes tudni, hogy a helyjegyeket nemcsak a kasszásnő osztja, hanem a hálókocsi/kusett-főnök is. Ötfős csapatunk sem menet, sem jövet, még véletlenül sem kapott olyan hatágyas fülkét, amelyben ne adtak volna el még másoknak is helyeket. Emiatt nyilván torlódás és fejetlenség kezdett úrrá lenni főleg a tapasztalatlan utasok körében, de egyszercsak érkezett a kusettmester, és fennhangon hirdette, hogy mindent megold. Kiderült, hogy vannak teljesen üres fülkék is, úgyhogy valószínűleg azt is el tudja intézni, hogy


külön fülkét kapjon valaki, ha elég hálát tanúsít érte.

A Bukarest-Isztambul szakasz tapasztalataiból már tudtuk, hogy a vonaton nincs étterem/büfé, így visszafele a húszórás útra ipari mennyiségben csomagoltunk szendvicset, és felszerelkeztünk instant kávéval/teával. Néhányan a naivabbak közül még méltatlankodtunk is, hogy minek annyi szervezkedés, végülis csak egy vonatútról van szó, nem a dzsungelbe megyünk. De aztán beláttuk, hogy a Balkán Expresszre nem lehet eléggé felkészülni.

A török-bolgár határig nagyjából minden rendben volt: megkaptuk az ágyneműnek szánt lepedőket (csak később, a hideg éjszakában tűnt fel, hogy egyesek vastag takarót kaptak, illetve az, hogy talán külön tennünk kellett volna valamit érte), és megtaláltuk a létrát is, a legfelső ágy tetején szorosan a fal mellett (miután feltornáztuk magunkat odáig).

A határátkelő viszont semmit sem változott az öt-hat évvel ezelőtti állapotokhoz képest: az éjszaka közepén a teljes utastársaságot leszállítják a vonatból, az emberek álmosan-borzosan bukdácsolnak át a félméteres síngödrökön az állomásig, majd toporognak a sötét, kihalt épület előtt. Az országba való belépéskor inkább viccesnek tűnt, hogy elvették az útleveleket és ott tartottak mindenkit a kiosztásig, ami


leginkább iskolás bizonyítványosztásra emlékeztetett:

középen két határőr egy csomó útlevéllel, felismerhetetlen kiejtéssel kiabálja a neveket, és aki a sajátját hallja, az jelentkezik és megpróbál áthatolni a körülöttük összegyűlt tömegen. Kilépéskor viszont se rendőr, se ellenőr, se határőr. Félóra ácsorgás után bátorkodtunk odamenni a távolabb várakozó kusett- és hálókocsi-főnökökhöz, hogy megkérdezzük, mi történik.

Először is meglepődtek: mit képzelünk, hogy csak úgy odamegyünk érdeklődni. Utána kiderült, hogy van egy rossz meg egy rosszabb hírük. A rossz az volt, hogy telefonáltak a rendőrségnek: a menetrend szerinti vonat megérkezett, és lennének szívesek bebattyogni a határőrségre, ellenőrizni az útleveleket. A rosszabb pedig az, hogy a menetrend szerinti mozdony, amely a vagonokat Bulgária területén vitte volna tovább, nem érkezett meg, és reggelig nem is fog.

Ott töltöttük tehát az éjszakát, mozdony, és nyilván fűtés nélkül. Amikor felébredtünk, már világos volt, de a vagonjaink még mindig ugyanott álltak. A kusettfőnök a fülkéjébe zárkózva aludt, az utasok egymástól kérdezősködtek, de senki nem tudta, mi történik. Egyesek leszálltak cigizni, bár határátkelőnél nem szokás, de itt senki nem volt, akit ez zavart volna. És mozdonyunk sem érkezett, még mindig.

Tehetetlenek lévén az ügyben, megpróbáltunk egy kávét összehozni. Még egy kis vízmelegítőnk is volt, csak egy áramforrás kellett volna, így, mikor felkelt, megkérdeztük a mackónadrágos kusettfőnök bácsit, hogy hogyan juthatnánk áramhoz, vagy egy kis forró vízhez.

A kommunikáció korántsem volt gördülékeny, a csávó ugyanis nagyjából annyit tudott mondani angolul, hogy "no problem" és "thank you", így aztán ezeket ismételgette ha kellett, ha nem. Vagy számokat mutogatott az órája számlapján, arra vonatkozóan, hogy mikor érünk Bukarestbe, csakhogy mindig mást. Az viszont nem okozott neki nehézséget, hogy tudtunkra adja:


tőle kaphatunk forró vizet, 20 lej ellenében.

Felháborodásunkat látva 10 lejre, majd 5-re tolta le az árat, de eldöntöttem, hogy nem adok egy banit sem a vizéért, az én pénzemből ne sefteljen. Nem vártam el, hogy kárpótoljanak, mint ahogy azt a civilizáltabb helyeken szokták (kaptam már kétórás repülőkésésért másnap 50 dolláros csekket és bocsánatkérést), de annyit igen, hogy mindezek után ne akarjanak még kizsákmányolni is, kihasználva kiszolgáltatott helyzetünket. Pedig pokolian kívántam a forró kávét.

Eltelt valahogy az a nap is, ömlött a fűtés dögivel, mivel közben megérkezett a mozdony és elindult a vonat. Estére kiszámítottuk, hogy Bukarestből mivel mehetünk tovább, a csatlakozásunkat ugyanis rég lekéstük. Már kezdtük újra magunk előtt látni utazásunk további forgatókönyvét, mikor megérkeztünk a bolgár-román határhoz. Onnan már csak úgy másfél-két óra Bukarest.

A vonat meg is állt, mi előkészítettük az útleveleinket és vártunk. És vártunk és vártunk. Senki nem szólt volna egy árva szót sem, így egy idő után kimentünk a fülkéből, majd ki a vonatból is. És ott álltunk újra mozdony nélkül, ezúttal már csak két román vagon, meg egy üres, a semmi közepén.


Akkor nem is akartuk elhinni, amit az utasok rebesgettek, hogy még egy éjszakát töltünk a vonaton. Azt hittük, szívatnak. Ráadásul már a 20 órás útra csomagolt étel- és italkészletünk is kifogyott, a felkutatott boltokban csak levát fogadtak el, a nemzetközi bankkártyák nem működtek. Újabb fagyoskodós éjszaka következett, és ezúttal a villanyt is lekapcsolták.

Lefekvés előtt még megkerestük a másik vagon román hálókocsifőnökét, biztosabb információk reményében. De a pasas csak legyintett: ez még nem is a legrosszabb eset, időnként megtörténik, hogy a mozdony nem várja be a kocsikat egy nagyobb késés miatt. Volt már olyan is, hogy valami meghibásodás után


egy kocsi egy hétig dekkolt a holtvágányon.

Az utasokat szélnek eresztették, de a hálókocsifőnök – a kollégája – végig ott kellett maradjon. Meg egyébként is, mit vagyunk úgy oda. Más utasok olyan természetes hangon közölték telefonon a helyzetet, hogy már kezdtünk arra gondolni, talán velünk van a baj.

De az feltűnt: ha operatív szervezés és problémamegoldás nincs, legalább van túltengő nemzeti öntudat: nemzetközi vonatról lévén szó, melyben vannak román, bolgár és török kocsik is, nem lehet kideríteni, hogy ki tehető felelőssé az ügyért. A török kusettfőnök azt szajkózta egy órán át: "nát törkis problem, ruménien end bulgérien problem", a román hálókocsifőnök pedig azt, hogy nem a CFR hibája, velünk mindig kiszúrnak. Pedig Romániában hogy hasítanak a vonatok...

Közben az otthoniak ostromolták telefonon a CFR-információt, de ennek eredményét csak később mesélték el nekünk. Akkor már úgyis csak nevetni tudtunk volna rajta, és képzeletünkben egy feketekomédia jelenetei kezdtek leperegni, melynek vége egy nagy kérdőjel: vajon VALAHA kijutunk innen, vagy egy buñueli átalakulás veszi kezdetét?

A dolog pikantériáját fokozta, hogy ekkor már az utasok szó szerint leszarták a szabályt, hogy álló vonaton nem használatos a vécé, ezért egyre erősebb kanálisszag kezdett terjengeni.


Másnap reggel újból eldöntöttük, megkeressük szeretett kusettfőnökünket, remélve, hogy most már meg tudja mondani, mikor érünk Bukarestbe. Előtte a mosdóba mentünk, és amíg kinn várakoztam a folyosón, megjelent a mackónadrágos. Integetett, és három szót ismételgetett: káfé, té, kám, kám, káfé, té.

Én mutogattam neki, hogy nem fizetek, ő pedig azt, hogy nó máni, kám, kám. Gondoltam, a jó érzésnek és az empátiának halovány szikrája mutatkozott meg végre, és megpróbáltam tudtára adni, hogy nagyon megköszönjük, ha ad forró vizet, de várok valakit és együtt megyünk.

Erre ő kinyitotta a fülkéje ajtaját, ahol egy teljes, újságpapírral letakart üléssoron felszeletelt hagymát, paradicsomot, kis tányérban pástétomot, és egy nagy zacskó zsömlét pillantottam meg. Ő mondta a magáét, hogy menjek be, mert ad ételt-italt, én meg a magamét, hogy várok valakit.

Erre ő újabb angol szavakkal lepett meg: dzsászt wán, nó frendsz. Sőt, kiderült, hogy románul is tud egyet-mást, mert ezt motyogta ujjával rám mutogatva: frumosz, frumosz, kám, kám, káfé, té, nó máni. Ekkor kapcsoltam és rájöttem, hogy egyáltalán nincs is étvágyam.

Utolsó csatánkat akkor vívtuk a jóságos bácsival, amikor végre megérkezett a vonatunk, és már azon törhettük a fejünket, hogyan tudjuk értékesíteni a lekésett vonatra szóló jegyeket. A román hálókocsifőnök utasítása szerint egy pecsétet, igazolást, vagy bármilyen bizonyítékot kellett kérnünk a saját kocsink főnökétől arról, hogy


a vonatunk 15 órás késéssel érkezett.

A menetjegyeink ugyanis a kusettfőnökünknél voltak, és nem szándékozott visszaadni. Ezt persze túl bonyolult volt a tudtára adni, csak azt hajtogatta, hogy "tikit Ankara". Ezért leszálláskor megkerestem a román hálókocsifőnököt, mert ő volt az egyetlen, aki segíthetett.

Éppen két markos fickónak magyarázta, hogy nem volt semmi eladása, amikor rátörtem a hülye problémámmal. Igaz, megpróbáltam nagyon udvariasan és nagyon röviden-tárgyilagosan előadni, mert láttam, hogy zavarom fontos üzleti tárgyalásában.

Erre olyan grimasz ült ki az arcára, mint aki irtózatos bűzt szimatolt. Még meg is sajnáltam szegényt, hogy milyen fáradt lehet ennyi gyűrődés után, és akkor még én is zaklatom. Aztán kijelentette, hogy ez nem az ő problémája, ő most hazamegy kajálni és aludni. És kirakott. Végül én is hazaértem kajálni és aludni, és, ha egyébnek nem, annak örülhettem, hogy én legalább nem kell másnap meg harmadnap is visszamenjek oda.

Az állomáson, a hatszáz kassza közül, melyeket végigjárattak velünk (pecsétek, aláírások, fénymásolat a különböző jegyekről stb.) egyedül egy helyen tudtak a helyzetről, a többinél gyanakvóan méregettek, hogy mit jövünk ezzel a szöveggel, amikor múlt este érkeztünk a vonattal. De végülis csomó telefonálgatás után kaptunk ingyen jegyet egy másik vonatra.

Minden esetre sosem gondoltam volna, hogy hátradőlve a Bukarest-Szatmár gyorsvonaton, valaha azt fogom érezni: milyen jó hazai földön lenni, hogy hasít ez a vonat, és végre biztonságban vagyok.