2019. november 17. vasárnapHortenzia, Gergő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
futyi.transindex.ro

AMI A FEMINIZMUSBÓL KIMARADT

Most minden pasi disznó, vagy csak rosszul nevelik őket?

Fülöp Noémi utolsó frissítés: 2007-12-08 11:30:41

Dolgozhat a nő is napi tíz órát, de utána mosson, főzzön, takarítson. Kezet rázni úgysem fognak vele, és a doktorijával együtt mehet kávét főzni. Az esélyegyenlőség kockázatai és mellékhatásai.




Száz évvel ezelőtt hú de szar volt nekünk, nőknek, mert nem mehettünk szavazni, csúnyán néztek ránk, ha egyetemre akartunk járni, a kasszát pedig a férfi kezelte. Elvárták tőlünk, hogy hallgassunk az anyukánkra, és ne káromkodjunk. Zongoráznunk vagy hímeznünk kellett a sarokban, ahelyett, hogy karriert csináltunk volna.

Nem mászkálhattunk kísérő nélkül egy pasival, nem cigarettázhattunk, nem hordhattunk nadrágot, mert ellenkező esetben nem lettünk volna úrilányok. Nem táncolhattunk, ha nem kértek fel, és


bokáig ért a fürdőruhánk.


Elvárták, hogy főállásban gyerekeket szüljünk és neveljünk, mindent rendben tartsunk a ház körül, és más pasira rá se kacsintsunk.

De száz évvel ezelőtt hú jó volt nekünk, mert kijárt egy nagy adag tisztelet és udvariasság pusztán azért, mert nőnek születtünk. Nem tapiztak le fényes nappal a villamoson, nem sziszegtek utánunk trágárságokat az építkezőmunkások, és a meztelenségünk nem minden sarkon kifüggesztett tucatáru volt, hanem különleges élmény.

Kinyitották nekünk az ajtót, hoztak nekünk virágot, és szó se volt arról, hogy mi cipeljük a bőröndöt. A családalapítást pedig minden férfi ugyanúgy az élete részének érezte, mint mi. Akkor váltak emberes emberré, amikor megházasodtak, a főnökük megemelte a fizetésüket, apuka (vagy após) pedig házat épített nekik.


Miután férjhez mentünk, mintha előreléptettek volna.


Elvárhattuk és jogunk volt ahhoz, hogy tiszteljenek házon belül és kívül, mert nevelünk egy-két-három gyereket és menedzselünk egy háztartást. Nem volt baj, ha néhány szülés után kigömbölyödtünk és már nem öltözködtünk úgy, mint a tizennyolc évesek, vagy nem csináltuk végig minden este a kámaszútrát.

Nem kellett attól félnünk, hogy pár év házasság után a párunk eltűnik a balfenéken egy jó fenekű huszonéves után. Hogyha megtette volna, azzal kigolyózza magát a jó társaságból. Ha már nagyon unta a banánt, felkereste a vízszintes iparág művelőit – szépen, csendben, titokban.

Nem kellett attól sem tartanunk, hogy harmincöt éves korunkban a spermabankon kezdünk majd gondolkodni, mert sem az első, sem a második, sem a sokadik pasink nem hajlandó vállalni a felelősséget értünk és a majdani gyerekeinkért.

Igen, közben burokban éltünk, és a burok egyben ketrec is volt. Valamilyen módon ki kellett törni belőle: és a feministák összehozták. Kiharcoltak nekünk minden, törvények által biztosítható esélyt és jogot. Vezethetünk repülőt vagy hadsereget, meggazdagodhatunk vagy kaphatunk Nobel-díjat. Ja, és


a nadrág, cigi és káromkodás is oké.

De nekünk még mindig nem jó. Úgy érezzük, magunkra maradtunk egy nagy adag teherrel és felelősséggel. Mert a pasik egy ideig szívták a fogukat, aztán fellélegeztek: oké, menjetek szavazni és egyetemre, legalább utána nem kell minden pénzemet rátok, a gyerekeinkre és a cselédekre költenem. Mi meg itt állunk befürödve.

Reggel elmegyünk azt a munkát végezni, amiért egy férfinek másfélszer annyit fizetnek, és ráadásul nem is csinálja olyan jól. Ha véletlenül jó a fenekünk, a főnök hülye tyúknak néz és elküld kávét főzni a két doktori diplománkkal együtt. Egy üzleti tárgyaláson nem ráznak velünk kezet, és a mellünkhöz intézik a mondanivalójukat.

Hazaérve megcsináljuk az aprókkal a házi feladatot, puccba vágjuk a lakást és vacsorát készítünk. Este bezuhanunk az ágyba a férj mellé mint a fatuskó, az meg


morcog, mert ma sincs energiánk a szexhez.

(Nem mintha száz évvel ezelőtt ő takarított, főzött vagy gyereknevelt volna helyettünk – viszont kommentár nélkül fogadott mellénk dajkát és cselédet. Igaz, ma is lehet házvezetőnőt és/vagy bébiszittert alkalmazni, de ez – legalábbis Kelet-Európában – a felső-középosztály luxusa.)

Vagy szépen ível felfelé a karrierrünk, de elkezd ketyegni a vekker a gyomrunkban, és néhány évre hazamegyünk gyereket szülni. Utána kiutálnak a munkahelyünkről, mert került valaki fiatalabb, aki feleannyi pénzért megcsinálja. Vagy visszamegyünk karriert építeni napi tíz órában, és időnként a sarokban bőgünk egyet, mert egy kicsi ember azt mondja este, hogy anyu soha nincs itthon.

Közben mintha egy kissé megzakkantunk volna. Azt mondjuk 35 évesen, hogy nekünk az apukája nélkül kell a gyerek, és melltartó nélkül akarunk uszodába járni, mert a pasik is csak bugyiban mennek. És mintha egy kissé a pasik is megzakkantak volna. A család fogalmát csak hírből ismerik, de negyven-ötvenéves korukra a sokadik huszonéves csinibabának vásárolnak autót és bundát. Vagy kilakkozzák a körmüket és szőrtelenítik a lábukat.

A feminizmus kétélű fegyver, és a kockázatok és mellékhatások most jelentkeznek. Nem lehet megszerezni valamit anélkül, hogy az ember egyben ne veszítene valamit. Jin és jang, vagy amit akartok. Nem kérhetjük az esélyeket és jogokat az ezzel járó felelősség és terhek nélkül, de


hülyék vagyunk, ha elfogadjuk,

hogy mi átvállaltuk ugyan a pasik feladatainak egy részét, ők viszont hallani sem akarnak a mi feladataink arányos részéről cserébe.

Van itt egy érdekes tétel, amiről alig beszél valaki. Ezeket a férfiakat továbbra is mi neveljük olyannak, amilyenek. Az a pasi, aki egész életében azt látta, hogy amíg a húga mosogat, neki szabad lazsálni, soha nem fog beszállni a házimunkába. És az sem, aki elé az anyukája húszéves korában is letette a reggeli kávét, szendvicset és vasalt inget.

Büdös életben nem fog minket egyenrangú félként kezelni, ha már az óvodában azt mondták neki: a kislány nyafog, a kisfiú verekszik.

Mi lenne, ha hőbörgés helyett inkább sok kis feminista pasit nevelnénk? Hátha tisztább, szárazabb, biztonságosabb lenne a világ.