ALFRED LÁBNYOMA
Al Gore, békedíj veled!
B. D. T. utolsó frissítés: 2007-10-15 09:21:03Hogy mennyi volt Alfred Nobel ökológiai lábnyoma, ma már nehéz kiszámolni, kőolajmezői azóta valószínűleg kimerültek, szétpuffogtak Észak-Európa melegedő tájain. Mégis, a kultúra és tudomány támogatása szimpi kompenzációnak tűnik.
A bakui kőolajmezők termelte mesés vagyonból idén a globális felmelegedés elleni küzdelem vezéralakját, illetve az ENSZ klímakutatásra szakosodott, legfrissebb, baljóslatú jelentésével ismét reflektorfénybe került szervezetét díjazták.
Az indoklás: Al Gore és az IPCC “az ember okozta klímaváltozásról való tudásunk bővítéséért és terjesztéséért, valamint a változás megkövetelte intézkedések megalapozásáért” kapják megosztva az 1,5 millió dollárt érő díjat.
Nem kérdés már, ki a góré a globális felmelegedést tematizálók között. A volt amerikai alelnök az Oscar és az Emmy után most egy Nobelt is besepert, az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi bizottságának egyik szóvivője pedig egyenesen azt állította – a tudósok legendákba illő szerénysége! –, akkor is roppant boldognak éreznék magukat, ha Gore egyedül kapja az elismerést.
A Clinton-éra alelnöke 2000-ben sikertelenül indult az elnöki tisztségért, a bukás utáni önkéntes száműzetésben azonban már elkezdte építeni azt az imázst, aminek köszönhetően mára a klímaváltozás-téma legismertebb propagálója lett az Egyesült Államokban, de nem túlzunk, ha hozzátesszük: az egész világon.
Rajongói folyamatosan azért gyűjtenek aláírásokat, tesznek közzé felhívásokat és termelik a sztárcsináló honlapokat, hogy szeretett hősük vállalja fel küldetését és induljon az elnöki tisztségért a 2008-as választásokon. Egyes találgatások szerint a volt alelnök akkor szánja rá magát arra, hogy visszatér a politikába és megpályázza az amerikai elnökséget, ha elnyeri a Nobel-békedíjat.
Hát elnyerte.
Közvélemény-kutatásokon folyamatosan a legnépszerűbb politikusok között fut a neve; ha most beszállna az elnökválasztási kampányba, volna esélye lekörözni a demokrata elnökjelöltek között jelenleg a népszerűségi lista élén álló Hillary Clintont (Gore saját tanácsadói körének kiszivárgott becslései szerint azonban mégse). Mi a titka ennek a középszerű ügyvédsorozatok másodvonalbeli szereplőihez hasonlító, ám kétségkívül jó rétori képességekkel rendelkező, lassan a hatodik X-be lépő, megnyerő mosolyú férfinak?
Ha nem volna, ki kellene találni.
Olyan időben és olyan helyen tűnt fel, hogy egész tömegek hisznek abban: ő lesz Amerika megváltója. Azé a világhatalomé, amely az utóbbi években egyre kevésbé ismer magára.
Szétfoszlott a legendás magabiztosság, már csak a legelvakultabb republikánusok hiszik, hogy végül bejön az iraki hazárdjáték, valamilyen csoda folytán elcsitul a véres polgárháború, vér és olaj nem jut ebek harmincadjára, a dollármilliárdok, ha meg nem is térülnek, de odakerülnek, ahol a legnagyobb szükség van rá, hazatérnek a menekültek, virágesővel és könnyekkel a szemükben búcsúztatják a győzedelmes sereget, aki ismét megmutatta a világnak: ő az üldözöttek védelmezője, a zsarnokok ellensége, a világbéke éber őre.
A második Vietnam nem történhet meg, de ha mégis, a vészmadarak, a terroristák, Amerika ellenségei, a kételkedő értelmiség, a valahonnan mindig újra és újra előtántorgó hippik, a bevándorlók, a béketüntetők, a polgárjogi harcosok, a kommunisták, a libcsik taszítják vereségbe az országot – ennek az önmagát körbeforgóan látszatigazoló elméletnek mindig lesznek hívei.
A régóta kettészakadt Amerikában azonban, csodával határos módon, mintha egyre inkább erősödne az a front, amit egészen egyszerűen közakaratnak lehetne nevezni. Ez az egyre jobban artikulálódó akarat két dolgot akar. Amerika fejezze be az amúgyis gyanús körülmények között indított terrorellenes háborúit, figyeljen a globális felmelegedés jelenségére és következményeire, s ennek tudatában állítson fel új kül- és belpolitikai prioritásokat.
Amerikának nem egy további díj kell, Amerikának egy másik elnök kell
– írja le a kulcsmondatot a The Hill kommentátora, még mielőtt reménye valósággá válna, és kihirdetnék a Nobel-békedíj győztesét. Ha igaz az, hogy 2008-ban mindenképp demokrata jelölt nyer – márpedig minden jel erre mutat –, akkor a prérin egyetlen, nem is wannabe-elnökjelölt marad, aki hitelesen képes az előbb vázolt “közakaratot” felvállalni és képviselni.
Most már csak az a kérdés: valóban vállalni fogja-e a jelöltséget, mint ahogy támogatói és rajongói remélik? Ha nem – függetlenül attól, hogy az elutasítás milyen okokból következik be –, ő lesz a leghitelesebb civil campaigner. Hiszen úgy tűnt, nem számításból, hanem lelkiismeretét követve és erőforrásait önzetlenül (ezen a puszta erkölcsi-személyes, és nem pénzbeni elégtételt értem) és bőkezűen szórva [gyöngyöt disznók elé] kezdte sulykolni az emberekbe: nem jó így, és nemcsak lehet, de kell másképp csinálni, mert hanem megszívjuk.
Vészmadárkodására néha a klímatudósok is ejnyebejnyéztek, de a Szószólótól nem is lehet egzakt tudományos hitelességet elvárni. Ő a mediátor, aki képes tömegeket megmozgatni, az amerikai átlagpolgár szintjén beazonosítani és felmutatni a problémát, s ami a legfontosabb:
elhitetni vele, még ha nincs is ez így,
hogy ő, Mr. Smith személy szerint tehet azért, hogy ötven év múlva is legyen elég ivóvíz. Ő az, aki még Madonnát is megpróbálja rávenni, ne a magánrepülőgépével utazzon a Live Earthre – az más dolog, hogy esetleg nem sikerül neki.
Másfelől, ha nem vállalja a megmérettetést, a céljai eléréséhez szükséges és majdogynem elengedhetetlen hatalmat tolja el magától, ez pedig felelőtlenség. Ha nem vállalja, valami lesz, de nem az igazi.
Ha indul, visszavonhatatlanul átpolitizálja a kérdést, és, ahogy a Time kommentátora fogalmaz, hallgatólagosan beismeri: mégsem a Föld megmentése a legfontosabb, hanem a saját becses személye. Egy amerikai elnökválasztáson indulni: hübrisz, az elbizakodott gőg jele, önmagunk célként és nem eszközként tételezése, vagyis olyan visszafordíthatatlan lépés, amivel az istenek haragját vonjuk a fejünkre. És elbukunk.
De a gonosz, most is, a részletekben rejlik.
Al meghatottan tudomásul veszi és megköszöni a díjat. Bejelenti, a másfél millió dollárt érő díj ráeső felét az Alliance for Climate Protection nevű, általa alapított szervezetnek adományozza. Ez folytatja le azt a többéves felvilágosító multimédia kampányt, amelynek célja, hogy minden eddiginél szélesebb tömegekhez jusson el a globális felmelegedés elleni küzdelem híre.
A Live Earth-koncertsorozatok célja is ugyanez. Az idei banzáj 31500 tonna széndioxiddal pumpálta tele a légkört – összehasonlításként egy átlagos brit polgár évi tíz tonna kibocsátásáért felelős. Az összehasonlítást folytatva: ha a Föld teljes lakossága az Egyesült Királyság polgáraihoz hasonló életstílust folytatna, három bolygó lenne csupán elég az ellátásukhoz.
A médiakampányra tehát már meg is van a zsé egy része, köszi, Alfred. Remélhetőleg a kampány okozta széndioxid-kibocsátást majd bőven kompenzálja a jövőben bekövetkező, az óperenciás tengeren inneni és túli tudatforradalom.
Hogy mennyi volt Alfred Nobel ökológiai lábnyoma,
ma már nehéz kiszámolni, kőolajmezői azóta valószínűleg kimerültek, szétpuffogtak Észak-Európa melegedő tájain. Mégis, megszavazom neki a carbon offsetet: a kultúra és tudomány támogatása szimpi kompenzációnak tűnik.
Allel kapcsolatban azonban, bevallom, szkeptikus vagyok. És nemcsak az átlagamerikainál hússzor nagyobb villanyszámlája miatt.
Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az, akit, ha nem volna, ki kellene találni, valóban az, akinek mutatja magát.